2016. augusztus 25., csütörtök

Boyz

Találkoztam ugye a zenekaros srácokkal kedden, és nekem ők olyanok, mint a tesóim, mindent meg szoktunk beszélni. És persze alap kérdés mindig, hogy na, pasik/csajok? 

Egyiküknek sincs barátnője. Mindketten 35 körül vannak, iszonyú jó fejek, viccesek, sikeresek, de közben van némi kopaszodás, egy kis pocak... Hát basszus, csajok, ahogy a fiúk mesélnek, ami az ismerkedést illeti, nem nekünk van nehéz dolgunk. 

Ami meg a randipartneremet illeti... Azt rögtön elmondta, hogy ő nem szokta érteni az utalásokat, ő abból ért, ha valamit egyenesen megmondanak neki. Építész, és úgy járkál az utcán, hogy folyamatosan felfelé néz, sasolja az épületeket és lelkendezik róluk, miközben kábé nekimegy az embereknek. Közben egy zseni, ami érdekli, azzal kapcsolatban nagyon tájékozott, imádja átadni a tudását, és nagyon-nagyon érdekesen mesél. 

Nos, nem tudom, akarok én Sheldon Cooperrel járni:)? 

workworkwork

Na, hát látom, ma anti-blogolás nap van. De én szeretek kilógni a sorból, úgyhogy. Meg aztán hátha kedvet kapnak a többiek is. 

Tegnap kb egy órát dolgoztam bent, aztán arról szólt a nap, hogy dumáltunk, kávéztunk, sütit ettünk és próbáltuk kitalálni, hogy melyik a legkorábbi időpont, amikor már nem ciki lelépni. El lehetne kezdeni megírni a tanmeneteket, de én a lelkem mélyén még a nyári szünetemet töltöm, ráér az még. A lényeg, hogy nem értem, minek járunk be, a legtöbbünknek még nincs mit csinálnunk, a kollégák kábé rendet raknak a fiókjukban. Én csak azért nem ilyesmivel töltöm az időm, mert már júniusban megcsináltam. 

Na, úgyhogy ezzel a lendülettel ma nem mentem be a suliba, mert úgy voltam vele, hogy minek? Kialudtam magam, kitakarítottam a lakást, elmentem edzeni, gyerekeztem a tesóméknál, voltunk sétálni egy nagyot a kutyával, most pedig filmet fogok nézni. Az alvás és az edzés teljesen helyretett a betegség után, amikor kijöttem az edzőteremből, úgy éreztem magam, mint aki újjászületett, én nem tudom, aki nem sportol, az mivel rakja helyre a vérkeringését, az energiáit?

Holnap azért bemegyek. Kávézni és trécselni. 


2016. augusztus 24., szerda

Bye-bye, Gyuszi

Már két hete küzdök a torokgyulladással, tegnap már egész komolyan el voltam keseredve, mert rosszul is éreztem magam eléggé. Délután bementem két gyógyszertárba is, mert Pilla ajánlott egy cuccot, ami a kolléganőjének bevált, de nem volt egyik helyen sem. És akkor félig ráfeküdtem a pultra, és mondtam a gyógyszerésznőnek, hogy teljesen el vagyok kenődve, egyre rosszabb a torkom, már mindent kipróbáltam/beszedtem, és most már adjon valamit, ami segít, mert kezdem feladni, és nem szeretnék torokgyulladásban elpatkolni. Látszott, hogy átment az üzenet, mert úgy egy percig nézegette a polc torokgyulladás-elleni szekcióját, majd megfordult, és komoly képpel azt mondta, hogy ha a gyerekeinek fáj a torka, ő fagyit szokott nekik adni. Egy darabig azt hittem, hogy viccel, de nem. 

Délután találkozóm volt a régi roadunkkal*, aki egy cukimuki srác, a zenekar 5. tagja volt, a világ legviccesebb embere és az egyik legjobb barátunk, végigturnéztuk az egész országot és óriási kalandjaink voltak, de 5 éve nem láttam, mert külföldön él. De most összefutottunk tinderen (ahhaha), mert itthon van épp, szuperlájkolt, dumáltunk és találkoztunk. Vettünk üdcsiket, és pont volt ott egy jégkrémes pult is, úgyhogy feltankoltam, bepusziltam, miközben dumáltunk, és láss csodát: mára már tök jól vagyok. 

Nos, én a nem tudom, hogy vajon placebo ütött-e be, vagy ekkorát fejlődött az orvostudomány, és már jégkrémmel gyógyítják a torokgyuszit, esetleg az Anker'tben elfogyasztott két minőségi GT** tett velem csodát, vagy két hét alatt a törött csont is beforrt volna magától, de iszonyú jó érzés, hogy jobban érzem magam.

*ő az, aki pakol a zenészek helyett, meg pótolja a koncert közben elfogyott italokat, a második funkció szerintebb fontosabb
**gin tonic

2016. augusztus 22., hétfő

Srsly?

Ja, és suli után hazajöttem gyorsan ebédelni, elmosogattam a cuccokat, meg a reggeli után maradt tányért, és feltűnt, hogy nincs koszos kávéscsésze. Kerestem, és sehol. És akkor rájöttem, hogy az még megvan, hogy bekapcsolom a kávéfőzőt, de az már nincs, hogy lefőzöm, és meg is iszom.

Basszus. Nem. Ittam. Reggel Kávét.

Az első munkanapomon. Én. 

Nem csoda, hogy alig sikerült életben maradnom. 

"Ez a nap egy fos"

...írta Pilla délután, és hát tényleg, úristen. 

Itt jártak nálam a csajok hétvégén. Nagyon jó volt látni, mikor szombat este elvittem őket a révhez a kedvenc teraszomra, és ültek ott velem a Nyakas Irsai fröccsükkel, mindhárman a stégen töltött délutántól lebarnult, kisimult arccal, leeresztve, kipihenve. Nagyon jó volt együtt főzni, meg pizsamában együtt reggelizni a teraszon, meg minden jó volt, szuper kis lakótársak voltunk. 


És akkor ma reggel bazdmeg. Vége a nyári szünetnek, reggel 8-kor már az értekezleten ültem. Indulás előtt még eszembe jutott, hogy lehet, hogy Noénak szüksége lenne egy kis segítségre, hogy felterelgesse az állatokat a bárkájára, de nem akartam elkésni, úgyhogy gondoltam, biztosan megoldja megint. 

A június végi kiránduláson összebarátkoztam két fiatal tesitanárral, és azóta megkülönböztetett figyelemben részesítenek, ma mögöttem ültek az értekezleten, és kaptam túró rudit, pogácsát és kakaós tekercset. Úgyhogy ezennel megnyitom az üres, tápérték nélküli, ám kurvafinom kalóriák időszakát. Jövő héten veszek bérletet az edzőterembe. 

Amúgy káosz a suli, de még nem idegesítem magam miatta, mert szerintem még egy csomó minden fog változni. Illetve hát remélem, hogy fog, mert ezt ne, hogy az osztályomnak csak a felét fogom angolra tanítani, a másik felével csak osztályfőnöki órán találkozom majd, agyfasz. Nem voltam valami nagy hangulatban, beültem az asztalomhoz, és amíg a kollégáim azon sírtak egymásnak, hogy egy csomó hányinger adminisztrációt kell megcsinálnunk az elkövetkezendő napokban, én nekiültem, és megcsináltam a hányinger adminisztrációs melókat. Mondjuk jobban örültem volna, ha közben van nálam fülhallgató. Vagy füldugó. elszoktam a tanáritól.

Aztán még itthon is volt két tanítványom, majd aludtam fél órát, mert még mindig beteg vagyok, ez mondjuk aggaszt kicsit, a torkom vagy két hete kész, a közérzetem is rossz. Este kínomban sütöttem banánkenyeret, mert annyira nagy volt a baj. Viszlát, nyár. 

2016. augusztus 17., szerda

Every day above ground is a great day, remember that

Minden komolyabb takarításnál rájövök, hogy óriási a lakásom. Jó, annyira nem nagy, de jó pár órám rámegy, ha lelkiismeretesen ki akarom suvickolni. És most rám jött, hogy legyen rend még a fiókokban meg a szekrényekben is, plusz kiszortíroztam megint egy csomó dolgot, ez most a hobbim, imádok kidobálni dolgokat, tudván, hogy sosem fognak hiányozni. Közben a mögöttünk lévő gyárépületbe, amit már vagy két évtizede nem használnak gyárként, beköltözik egy nagyker, és emiatt most némileg átépítik. Néhány napja minden reggel a légkalapács hangjára ébredek, és aztán egész nap ez megy, ajánlom nekik, hogy kurvagyorsan fejezzék be, kérem vissza a mennyei csöndet, amihez szokva vagyok. 

A tegnapi napom igazi kaland volt, úgy mentem a randira, hogy ahogy a vonaton fel akartam akasztani a bicajom, beütöttem a szám valahogy, egyből éreztem a vér ízét, kicsit tartottam rajta a kezem, hogy most akkor mi van, és ahogy kinyitottam a tenyerem, láttam, hogy tele van vérrel, hát mondom, persze, oké. Szerencsére gyorsan elállt, és csak befelé dagadt fel, úgyhogy végül nem kellett a srácnak ellőnöm a rossz poént, hogy a kissé erőszakos pasimat akarom lecserélni épp. Gyógyírként, meg hogy lazábban induljanak az események, 11 órakor már egy hosszúlépés volt előttem, amit aztán több másik is követett, háttööö, mondjuk szerintem vicces délben berúgni, főleg egy első randin, de szerencsére kitűnő társaságom akadt ehhez a rendhagyó kedd délutánhoz. Aztán elmentünk ebédelni, és onnantól már csak hidratáltunk, ittunk egy kávét is, és este 6-kor váltunk el. Szóval 7 órán keresztül tartott a randi, szerintem egy másodperc csend nem akadt, ami azt hiszem, mindent elárul a dolog ígéretességéről, de ne igyunk előre a medve bőrére. Mondanám, hogy még sosem volt ilyen hosszú első találkám, de az az igazság, hogy volt nekem már 3 napig tartó is, amiből aztán házasság lett. Meg kell adni a dolgok módját, na. 

Aztán otthon már haza sem mentem, hanem megvártam a Főtéren Violetet és megnéztük együtt a naplementét a parton, meg dumáltunk egy csomót, az eredetileg betervezett desszertszalonos fagyikehely helyett (amit ma bepótolok délután) ő fröccsöt ivott, én meg bambit. Nekünk amúgy rengeteg közös barátunk és ismerősünk van, és tök régről ismerjük egymást, nem túl jól, de szerintem ez majd változik. 

itt Violetre várok vadul 

2016. augusztus 15., hétfő

Ugye tekersz?

Reggel elmentem futni, és közben kiderült, hogy egyáltalán nem vagyok még jól, úgy vonszoltam magam haza, aztán egész nap jó szarul voltam, nagyon fáj a torkom, és a közérzetem is borzalmas, semmi erőm nincs. Egy csomó mindent terveztem mára, takarítást, vasalást, rendet akartam rakni a szekrényben, erre itt ülök és bambulok ki a fejemből. Persze most így utólag tudom, hogy baromság volt lemeríteni a szervezetem úgy, hogy még nem vagyok teljesen jól, de minden nap szoktam edzeni valamit, és eddig nem volt gond. 

Ja, és ja. Szerintem én egészen jó barátságban vagyok az informatikával, oké, nem vagyok egy Annalight, de felhasználói szinten, de basszus, minden profi futó/kerékpáros barátja, a Strava kifogott rajtam. Így konkrétan meg kellett állnom futás közben, és megguglizni, hogy how to start an activity on Strava. Aztán a végén azt mondta, hogy couldn't save activity, én ezt nem értem. Nem vagyok rá büszke, de majd még próbálkozom, ennyire nem lehetek béna.

Amúgy én nem szoktam fennakadni azon, ha beteg vagyok, mert kipihenem, és kész, de most a szünetem utolsó hetéről van szó, és hát nyüssz, meg különben is, azt hittem, már meggyógyultam. Na és holnap randim is lesz, amihez nagyon van kedvem, és már egyszer lemondtam ezzel az igen szimpi fiatalemberrel, de ma beszéltünk telefonon is, és most már nagyon kíváncsi vagyok rá. Bruncholni megyünk biciklivel, de nekem a bicajozós és a randizós és a betegen a kanapén rohadós szettjeim közt nincs olyan nagy átfedés, úgyhogy most nem tudom, mit vegyek fel. Biker girlz' problemz*. 

Ó, és a New Girl-ben Jess-nek olyan piros komódja van, mint nekem. :)

*Meg az is biker girl probléma, hogy már rájöttem, hogy egyszerűen nem hoznak lázba a nem kerékpározó férfiak, tudom, más lányoknak az a második kérdésük, hogy milyen magas vagy, nekem az, hogy ugye tekersz? 

A családom, a bagoly és a férfikonty

Vasárnap délelőtt felhívott a nagyobbik bátyám, hogy van-e kedvem csinálni velük valamit délután? Beköltözött a kertjükbe egy óriási bagoly, és állítólag ott ücsörög az egyik ágon és pislog nagyokat, meg köpeteket szór a fa alá, úgyhogy már terveztem, hogy elmegyek és megnézem, de pont nem volt otthon (már a bagoly), úgyhogy valami másban gondolkodtunk. Végül elmentünk bicajozni, végig a vízparton, nem abba az irányba, amerre szoktam. Ők egy másik városban laknak, mint mi, úgyhogy felszedtem őket útközben, és suhantunk. Jó volt velük, szeretem, hogy mindkét tesóm családjába úgy be tudok kapcsolódni, mintha én is közéjük tartoznék, és így belülről látom a kis családi életüket, szívmelengető érzés, hogy a nagyokkal is nagyon jó a kapcsolatom, meg a kicsikkel is imádjuk egymást. 

Szóval először megálltunk egy kosárpálya mellett, ahol kosárra dobáltunk, majd elsuhantunk Gödig, ahol van egy szuper kis csárda a part mellett, beültünk, ittunk egy bambit és dumáltunk. A nagyobbik bátyám, aki 10 évvel idősebb nálam (én igazából csak úgy besikerültem, és mivel volt már két fiú, úgy gondolták, hátha lány lesz, na jó, legyen, óriási fogadások mentek a családban, és lőn), na ő áll szerintem a világon a legközelebb hozzám, na jó, mondjuk anyu után, de vele másképp szoros a viszonyunk, a bátyámnak kábé mindent el tudok mondani. Oké, anyunak, is, csak másképp. A bátyám iszonyúan okos, nyitott, toleráns, nagyon pozitív, és na ő az, aki mindig mindent megkérdez, hogy vagyok, mi volt ezzel, azzal, milyen a munkám, a barátaim, a fiúk, nagyon szeretünk beszélgetni. Egyébként ő az, akit, ha mondjuk az éjszaka közepén történne velem valami egy távoli, elhagyatott helyen, akkor habozás nélkül tárcsáznám a számát, és ő kérdés nélkül rohanna segíteni. Apu is jönne kérdés nélkül, csak őt inkább kímélném egy ilyen helyzetben, meg a másik bátyám (ő 7 évvel idősebb, mint én) is jönne, csak ő pampogna, hogy Hugi, most ez komoly, tudod te, hány óra van? 

Azt nem is meséltem, hogy a tesóm kisebbik fia, aki 9 éves, ott volt nálunk valamelyik nap, és óriási, lenőtt, formátlan, hosszú volt a haja, lógott mindenfelé, eltakarta az arcát, olyan 10 centis lehetett felül, oldalt meg hát semmi logika nem volt benne. Én meg beleláttam a frizurájába egy man bunt, olyat, hogy csak felül hosszú, ott össze van fogva, és oldalt és hátul rövid, mutattam képeket, csak oldalt és hátul fel kellett volna nyírni hozzá, de mondta, hogy felejtsem el. 



És hát mondjuk ebből is látszik, anya milyen laza, de egyből mellém állt, hogy hát tényleg milyen jól állna neki, mondjuk lehet, hogy úgy volt vele, hogy ennél, ami most van, kábé bármi jobb. Na és az lett, hogy rábeszéltük (bár már olyan tárgyalási technikákat alkalmaztunk, hogy mondtuk neki, hogy ha nem engedi, lefogjuk, és elintézzük, úgyhogy jobb, ha megadja magát), én kitaláltam, hol legyen a vonal, feltűztem neki, anya felnyírta, a haját. Így most a 9 éves kiskrapeknek man bun-ja van, és iszonyúan jól áll neki, mert gyönyörű arca van, ami végre újra látszik, és tejfölszőke haja, ami már nem hullik a szemébe. A bátyám már itt volt, mikor vágtuk a haját, őt egyáltalán nem viselte meg a dolog, de aggódtam, hogy a sógornőm mit fog szólni, hogy az őrült nagynéni meg a nagymama mit művelt a kicsi fiával, de a tesóm egyből üzent, mikor hazaértek, hogy nagyon tetszett neki, úgyhogy minden oké, csak még nem tudja magának eléggé szorosra összefogni a copfot, úgyhogy kell neki segíteni. A kicsi pedig annyira élvezi, hogy azt mondta, neki már mindig man bun-ja lesz. Gondolom nem, de most elképesztően menő, ahogy kinéz. 

Kérdeztem a tesómékat, hogy engedik-e majd így suliba menni (harmadikos), és értetlenkedve néztek rám, hogy hát itthon biztos nem marad. 

Szóval hazafelé megálltunk a parton, lógattuk a lábunkat kicsit a vízbe, és napoztunk, majd én elköszöntem és hazatekertem. Szeretek velük lenni. 

2016. augusztus 13., szombat

Szemránckrém

Mostanában nagyon sokat vagyunk együtt Pillával, aludni is szoktam nála, és egyrészt ki szoktuk próbálni egymás piperéit, másrészt ha közösen utazunk, akkor van hogy ő csak ezt hoz, én meg valami mást, hogy ne kelljen mindkettőnknek hozni mindent. Na és teljesen beleszerettem a szemránckrémjébe, annyira, hogy vettem magamnak is, gondoltam, megosztom veletek. 


Semmi nincs ráírva magyarul, én meg nem tudok németül egy szót sem, de egy elég testes, tápláló krém, nagyon jólesik a bőrömnek, és szerintem kipihentebbnek tűnök, mióta használom (már akkor, mikor nem hajnal fél4-ig bodzapálinkázom), szerintem még sosem volt ilyen jó szemránckrémem, pedig Clinique-et is szoktam használni. És asszem 1200ft körül volt az ára.

Csillaghullás

Valamelyik nap megvettem a szezon első sütőtökét, és tegnap ebédre sütöttem lazacot, mellé meg sütőtökpürét meg nyers céklasalátát. Ha azt mondom, hogy nagyon finom volt, akkor igen finoman fogalmaztam. Jaj, de szeretem a sütőtököt. 

Este pedig bulizni voltam, itt, tőlem 5 percnyire, a Duna-parton rendezték a mulatságot a srácok, volt tűz, sütögetés, nagyon jó zenék, túl sok fröccs, meg bodzapálinkák is mellé. Nagyon sokan összejöttünk, ötvenen talán, egy csomó új emberrel is megismerkedtem, olyan arcokkal is beszélgettem, akikkel még soha, és nagyon jól éreztem magam. Amikor leülünk egy asztal köré, iszunk, és kb csak azzal tudsz beszélgetni, aki melletted ül, én azt nem bírom, én így szeretek bulizni, mikor lehet pörögni-jönni-menni-barátkozni-ismerkedni. Bicajjal voltam, elmentem cigit venni, amihez át kellett tekernem a városon. Visszafelé bementem a Főtéren borudvarba, és ettem két hagymás-zsíros kenyeret, majd ahogy gurultam vissza a bicajúton a parton, volt egy hosszú rész, ahol töksötét volt, száguldottam, felnéztem az égre, és láttam egy akkora hullócsillagot, hogy szinte kettéhasította az egész eget, az valami óriási szabadság-boldogság pillanat volt. Kívánni persze elfelejtettem, pedig utána is láttunk még néhányat, de persze mindig csak visongtam, hogy láttátoook? Fél 4 körül értem haza, úgyhogy ez a nap kábé kuka volt, mert nem annyira sikerült eleget hidratálni, no meg a pálinkák, ugye, de nem baj, holnap már mindenféle funt szeretnék csinálni. 



Délután viszont volt egy olyan tripem, hogy lemerült a telefonom, amit ez az új még sosem tett, és kérte a simkódot, és annyira régen nem futottam bele ilyen szituba, hogy nem jutott eszembe. Két rossz próbálkozás után teljes stresszben voltam, hogy most mi lesz, de letettem, elvittem a kutyát sétálni, lenyugodtam, és rájöttem, hogy mit akar. De komolyan, a szívroham kerülgetett. 

Most meg kvázi ölni tudnék egy pizzáért, de én nem szoktam pizzát rendelni, ha csak egyedül vagyok itthon, nem tudom miért, vannak ilyen fura dolgaim.

2016. augusztus 11., csütörtök

Hogy vagy?

Jaj, már nagyon későn van, de még ezt mindenképpen el akartam mesélni. 

Nem akarom, hogy az legyen a benyomásotok, hogy miután szakítok velük, be akarom feketíteni itt a pasikat, akikkel jártam, mert én szerettem őket, és hát valami miatt csak együtt voltunk, de hát az is igaz, hogy megvolt az oka a szakításoknak is, és ilyenkor könnyebben mesélem el a hülyeségeiket is. Oké, mondjuk azt a faszt, aki nem adta vissza a cuccaimat, szívesen befeketíteném, de nem teszem, pedig kurvára megérdemelné, már csak az azóta történt performanszai miatt is. Na mindegy.

Szóval Dani eléggé overshare-elő típus, folyamatosan tájékoztatott chaten mindenről, a kalandjait pedig képekkel és videókkal illusztrálta. Ez egy darabig vicces volt, aztán rájöttem, hogy ezzel ő tulajdonképpen nem engem, hanem inkább magát szórakoztatja. 

Na és egyszer volt olyan, hogy mondjuk egy napig nem kommunikáltunk, és akkor írt chaten. Körülbelül 25 mondatban elmesélte, hogy milyen dolgok történtek vele (már nem emlékszem pontosan, de mindenféle ügyekben volt benne), én szépen hümmögtem, kérdezgettem a részleteket, meg kommenteltem, ahogy szóhoz jutottam. Majd ahogy a sztori végére ért, megírta, hogy na és akkor most megy nemtudom hova, szia Milcsi (mármint szia én). Én meg mondom, aha, szia, egyébként én is jól vagyok, köszi. Ő így egyből a fejéhez kapott és kiakadt, hogy jaaaaaaaj úúúúristeeeen, ne haragudj bébi, mennyire figyelmetlen vagyok, hát őt érdekli, hogy mi van velem, de hogy azt gondolja, hogy majd én elmesélem magamtól, hogy mi újság, és különben is, őneki az van a fejében, hogy ha nem vagyunk együtt, akkor én cukin otthon ülök a kiskutyával. 

Cukin. Otthon. Ülök. A kiskutyával. Ha nem vagyunk együtt.

Bazdmeg. Én. És gondolom rá várok, nem?  

Ez mondjuk két dolog miatt gondolkoztatott el. 

1. Gyömbi mondta, hogy szerinte ez remekül megmutatja, hogy ez a fiú mennyire nem ismert engem. És hát tényleg, pont én ülök otthon cukin, rá várva, én, akivel mindig ezer dolog történik? De végül is ez már tökmindegy. 

2. A másik viszont érdekesebb. Más ismerősöm is van, akivel mondjuk találkozom, és ő is képes egész este magáról mesélni, kikéri a véleményem mindenről, de azt nem kérdezi meg, hogy én hogy vagyok, mi újság, erről vagy arról meséljek. És én - és talán ez a dolog legérdekesebb része - nem is mesélek. Mert úgy érzem, hogy az, hogy nem kérdez, az azt jelenti, hogy nem is érdekli. Aztán puffogok emiatt magamban. 

A válásom után volt az, hogy elég sokáig szarul voltam, de így nagyon szarul, teljesen a padlón. Egy darabig (napokról, hetekről beszélek) folyamatosan erről beszéltem, ismételgettem, elemeztem a történteket, kérdéseket tettem fel, válaszokat kerestem, lehetséges jövőképeket vázoltam fel, próbáltam kitalálni, hogyan maradhatok életben. Csak a családommal (meg a pszichiáterrel) tudtam/voltam hajlandó beszélni erről, és egy darabig nyitottak is voltak rá, de aztán már nem tudtak mit mondani, hiszen mindent elmondtak ezerszer, és én is csak magamat ismételgettem - mondjuk tény, hogy egy idő után már magamat is untam. Néhány hét múlva már csak a nagyobbik bátyám ült kocsiba, és jött, ha nagyon szarul voltam, aztán egy este ő is azt mondta, hogy Hugi, már nem tudok mit mondani, nem tudok többet segíteni. És én azóta nem beszélek erről velük. Ők pedig nem kérdeznek.

A barátaimnak is részletesen elmeséltem, persze, hogy mi történt, sírtam nekik, és sokat segítettek azzal, hogy beszéltek velem, mellettem álltak, hívtak mindenhová. De pillanatok alatt mindenki túltette magát azon, hogy én hazaköltöztem, elváltam, jelen vagyok, mentek tovább a bulik, meg a mindenféle témák. És többet senki nem kérdezte meg, hogy hogy vagyok. És én soha többet nem is beszéltem erről nekik. Én ezt egyszer-kétszer a szemükre hánytam, de azt mondták, hogy nem mertek kérdezni, és hogy azt gondolták, hogy majd úgyis mesélek, ha akarok.

És vannak kivételek, mert például Pillának akkor is mesélnék mindenről, ha nem kérdezne (de ő kérdez!), de basszus, tényleg ez van, ezt csinálom, én nem mesélek magamról, ha nem kérdeznek. És a másik ezt persze értelmezheti úgy, hogy nem akarok mesélni. Pedig kurvára akarnék.

De én annyira odafigyelek a beszélgetőpartneremre, mindig mindent megkérdezek, érdekelnek a részletek, és igyekszem tanácsot adni, megoldásokat keresni, vagy csak simán meghallgatni a másikat, és nem csak problematikákkal kapcsolatban, hanem családról, a hétvégéről, vagy bármiről. De simán előfordul, hogy magamról, ha nem kérdeznek, nem mesélek szinte semmit. Én sok emberrel találkozom, és szerintem ez aránylag gyakran előfordul. Pl. egyszer meséltem itt, hogy szerintem eltelt vagy fél év a suliban, míg az első kolléga megkérdezte, hogy van-e családom, gyerekem, míg én szerintem egy csomó mindent tudok róluk, mert érdekel, és kérdezek, az emberek pedig szívesen mesélnek magukról. És tudjátok hányszor futok bele olyanba, hogy megkérdezem, hogy mit csinált a másik hétvégén (kolléga, mondjuk), elmeséli, de ő nem kérdezi meg, hogy én mit csináltam? Sokszor. 

Ne tudom, én vagyok tökéletesen hülye, és ha valamiről mesélni akarok, akkor mondjam magamtól? Vagy jogosan gondolom azt, hogy kérdezgetni kell a másikat, de minimum azt meg kell kérdezni, hogy hogy van? 

Lehet, hogy azért szeretek blogolni, mert itt kérdések nélkül tolhatom a monológokat a kis kalandjaimról, és nyüszöghetek vég nélkül, hehe.

Summertime sadness

Ma valahogy jobb napom volt, nem olyan nyüzüge, mint tegnap. Ma volt az utolsó gyógytorna alkalmam, vittem virágot a gyógytornász leányzónak, ő meg elkérte a telefonszámom az angol miatt. Szokott lenni egy nagyon helyes, magas, izmos, csupamosoly, tetovált fiatalember is, aki ugyanúgy a kezét tornáztatja, mint én, csak ő sokkal viccesebb, mert látványosan szenved közben. A múltkor összefutottunk egy buliban, elmondtuk egymásnak, kinek mi újság a csuklójával, elmeséltem, hogy én elestem, ő meg mondta, hogy bunyózott. Én meg erre mondtam neki (illetve a bennem lévő fröccsök mondták neki, olyankor iszonyatosan barátságos vagyok), hogy ejnye, máskor ne verekedj, látod, csak a baj van belőle. Aztán a gyógytornász csajszi elmesélte, hogy nem valami utcai verekedésben sérült meg, hanem profi sportoló, ami egyébként látszik is rajta, és valami küzdősportot tol, ott sérült meg. Én meg itt megfeddtem, hogy verekszik. Olyan cuki vagyok. 

 

Délután fodrásznál voltam, már nagyon kellett, újra látok a frufrumtól. Este meg elmentem edzeni, vitt a zene, az izmaim hálásan tették a dolgukat, nagyon jólesett, szaunáztam is, kicsit még fáj a torkom, de amúgy egész jól érzem magam. Aztán hazafelé bicajozva, már 9 körül, rajtam kapucnis pulcsi meg kisdzseki, szóval hazafelé teljesen visszajött az érzés, mikor télen esténként jártam az edzőterembe. Nincs mese, minden porcikámban érzem az őszt.

2016. augusztus 10., szerda

Jajmár

Ez a nap valahogy annyira szomorú lett, de így minden szempontból, nálatok is ez a helyzet? 

Talán az volt a csúcspont, hogy este kitaláltam, hogy úgy mentem meg a napot, hogy sütök banánkenyeret, akkor lesz sütögetés, sütiillat és a sütőtől meleg konyha, ami majd szépen kompenzálja a hányinger, hideg, esős időt odakinn, meg hát úgyis itt vannak a kicsik. És megsütöttem, kész lett, kiveszem a sütőből, és akkor meglátom a pulton az odakészített 2 és fél banánt. Amit nem raktam bele. A banánkenyérbe. Úgyhogy asszem ezt a banánkenyeret ne nevezzük banánkenyérnek. Egyébként nem lett annyira rossz így sem. 

Mindenesetre szerintem lapozzunk.

To Sziget or not to Sziget

A legkisebb a családban beteg, köhög, folyik az orra, meg olyan kis elesett. Hétfőn délután vigyáztam rá két órát, erre most én is beteg vagyok, illetve még nem, de érzem, hogy le van rakódva a légutaimban a cucc, tele a homlokom, meg mintha ülnének a fejemen. Szuper. Úgyhogy mára alvást és filmnézést tervezek (még jó, hogy itt az ősz), meg rengeteg folyadékot iszom, hátha történik valami csoda. 

 

Közben kaptam egy fotót egy a médiánál dolgozó ismerős fiútól, ahogy befelé megy a Szigetre épp, és bár eddig eszembe sem jutott, hogy menjek, most előtörtek bennem az emlékek, és kicsit beindult bennem a zizi. Hogy egyszer élünk, és milyen jó lenne bulizni egy nagyot, mielőtt véget ér a nyár, mondjuk ahogy most érzem magam, abból nem lesz mulatozás. Mondjuk koncertek miatt én már nem indulok neki, olyan tömeg szokott lenni, hogy kvázi kilométerekre tudod max megközelíteni a színpadot. Ó, a régi szép idők, mikor az első sorokból néztem a Morcheebát vagy a Brand New Heavies-t. A mostani fellépőket, bevallom becsülettel, nem is ismerem, de így kábé senkit. Na majd még kitalálom. Ti mentek? Melyik napra?