2016. december 6., kedd

Most jó

Egyébként ma megint nem tudtam aludni. Fél 3-kor felébresztett a kutya, aki kikéredzkedett (hogy aztán azonnal visszakéredzkedhessen), és utána nem bírtam visszaaludni. 3/4 6-kor, mikor csörgött az óra, egyáltalán nem volt őszinte a mosolyom, és hát azóta is csak lézengek, már mikor nem épp a gyerekeket terrorizálom. Ma értekezlet van délután, ezért rövidített órákat tartunk, és az óráimon levelet írtak a gyerekek a Télapónak, hogy miket szeretnének karácsonyra, meg milyen jó dolgokat csináltak idén, amivel kiérdemelték az ajándékokat, és nagyon vicceseket írtak. 

Tegnap (dec. 5) megint elfogyott a mobilnetem, tudtam, hogy el fog, mert kaptam róla sms-t, így már egy ideje óvatoskodom vele. Na és elegem lett, úgyhogy tegnap elmentünk a kutyival, és 2G helyett vettem havi 7G mobilnetet. A kettő között havi 700ft a különbség. Mondjuk én eléggé kütyü- és internetbuzi vagyok, de én attól, hogy soha többé nem fog elfogyni a zinternet a telefonomról, irtózatosan megnyugodtam. 

Este meg elmentünk és vettünk Tonynak  kanapét, mert nem volt neki. Hazahoztuk, és hihetetlen, mekkorát dobott a lakáson. Feltelepedtem rá, kaptam egy nagy, puha párnát, egy meleg takarót, karamellás popcornt meg vizet, és szerintem én soha többé nem mászom innen le. 




Büntess

Ahogy már írtam, nagyon sokat segítettek a kommentek, hogy tudatosítsam magamban, ő teljesen másképp működik, mint én, nem várhatom el, hogy magától tudja, hogy nekem mire van szükségem - és ha sejti is, mindent úgy csináljon, ahogy nekem jó. Találkoztunk kicsit szombaton is, elvittük a kisfiút a karácsonyi forgatagba, aztán együtt töltöttük a vasárnapot. Én elengedtem az elvárásaimat és hoztam a szokásos szeretetteljes formámat, megöleltem, megszeretgettem, mikor jólesett, nem agyaltam vagy stresszeltem, és nem tudom, hogy ő is extrán odafigyelt, vagy csak az én hangulatom ragadt rá át, de egy csomó apró figyelmességet kaptam, semmilyen hiányérzetem nem maradt, nagyon szuper volt. Végül nem volt kedvem, illetve nem is éreztem szükségét, hogy beszéljünk róla, gondolom, majd fogunk, de most maximálisan megnyugodtam. Azóta valahogy mindketten sokkal jókedvűbbek és nyugodtabbak vagyunk. Majd szépen, lassan csiszolódunk - legalábbis remélem. 



Ma a suliban a télapó, vagyis az egyik kollégám várta a gyerekeket szaloncukorral, és kettőt találhattok, ki volt a krampusz. Vettem villogó szarvakat, csináltam farkat, és elsőre kicsit szexire sikerült az outfitem, egy fekete garbó, fekete fodros forrónadrág, fekete vastag harisnya és bakancs, aztán gondoltam, hogy lehet, hogy ez too much egy egyházi suliban. Úgyhogy végül egy térdig érő, hosszú ujjú, szűk, fekete ruhát vettem fel bakanccsal, hozzá a szarvakat meg a farkat, csináltam erős sminket, szerintem fasza lett, volt egy nagy virgács nálam, ökörködtünk egy csomót, a gyerekek nagyon élvezték. Mondjuk után így is kaptam egész nap a megjegyzéseket a 17 éves srácoktól a folyosón, hogy tanárnő, ugye elfenekel?  


  

2016. december 2., péntek

Let's do this

Nagyon szépen köszönöm a kommenteket. <3 Az igazat megvallva én legtöbbször csak azért öntöm a dolgaimat ide, mert nekem segít, hogy kiírom magamból, igazából nem várok tanácsokat, fejsimit, vagy nem tudom. Örülni szoktam nagyon a hozzászólásoknak (bár nagyon rossz vagyok a megválaszolásukban, bocsánat), de most különlegesen rengeteget segített, hogy leírtátok, milyen ez a helyzet a másik szempontjából - basszus, elképesztő, sosem gondoltam volna, hogy ennyire különbözőek lehetünk. Nem tudom, mi lesz, de miután írtatok, meg beszéltem Pillával, már nem látom olyan sötéten a helyzetet. Persze majd kiderül. Szóval köszönöm szépen.

Egyébként nagyon sok dolgom volt ma a suliban, de amolyan jó értelemben véve, szeretem a benti a pörgést. Érzem, látom, hogy jól csinálom, amit csinálok. Mondjuk azt már nem csinálom annyira jól, hogy hazahoztam egy csomó dolgozatot (mondjuk megérdemlem, minek iratok ennyit) meg ellenőrzőt (negyedévi értesítőket kell írni), mindkettő több órás munka, és már most látom, hogy majd vasárnap este állok állok nekik - nem vagyok a munka hőse, na, kell nekem a puncs a karácsonyi vásárban a pihenés. 

A héten kábé az összes magántanítványom lemondta az órákat, és általában szoktam ilyenkor nyomulni, hogy keressünk helyette másik időpontot. De most neeeem, azonnal mondtam, hogy nem jössz? oké, sziaaaa! Így tegnap meló után hazajöttem, főztem egy nagy adag sütőtök levest, mindenkinek adtam belőle, és két napja azt eszem ebédre és vacsorára is rengeteg parmezánpehellyel, és szerintem egy hétig tudnám még enni. Annyira szeretem, hogy semmivel nem lövöm fel, csak megfőzöm a sütőtököt leveskockás vízben, pürésítem botmixerrel, parmezán, és kész. 



Voltam a blökivel a városban ma délután, vettem vitaminokat, azóta meg itt ülök a kanapén, mandarint eszem, Válást nézek és élvezem, hogy bambulhatok, meg hogy még két teljes napnyi mindenféle munkamentes tevékenység vár rám. 




Ez meg az új zoknim a régi macskámmal. 

Szontyi

Tegnap Anna azt írta, hogy szontyi. Hát én is szontyi vagyok.

Bizonyára rendkívül naiv vagyok, amikor azt képzelem, hogy az ember lánya rátalál élete szerelmére, és onnantól fogva határtalan boldogság van, meg tugedör forevör, jöjjön bármilyen gond, mi ketten a világ ellen, mindent megoldunk, mint Batman és Robin, Tom és Jerry vagy Stan és Pan (Oké, nem a legjobbak a példák, de értitek, na). Hát lófaszt. Egy párkapcsolat feldob egy csomó olyan problematikát, amivel, ha egyedül vagy, nem kell megküzdened. Főleg így 40 felé... Mindenkinek megvan a saját kis élete, személyisége, dinamikája, múltja, szokásai, érdeklődése, preferenciái. Arra számítani, hogy a másik majd számottevően változni fog ezekben, szerintem önámítás. Plusz az csak egy dolog, hogy tetszetek egymásnak, de hogy a két élet szépen összeilleszthető legyen, hát ahhoz is iszonyú nagy szerencse kell.

Az is rendkívül frusztrál, hogy így el vagyok kenődve napok óta, mert nem úgy érzem magam ebben a kapcsolatban, ahogy szerintem éreznem kellene. Nem mondom, hogy nem jó vele, csak ő egyszerűen sokkal kevésbé 'meleg', mint én. Az én szeretetnyelvem az érintés, az ölelés, a kedvesség, a csók. Ő teljesen más típus, sokkal (sokkal, sokkal) kevésbé biztonságos, támogató háttérből jön, mint én. Ő kicsit ilyen szuperhős típus, aki úgy érzi, egyedül kell helytállnia a világban, senkire nem számíthat - mondjuk valahol meg is értem, azok után, amiken keresztül ment. És emiatt (vagy nem tudom, emiatt-e), ő is szűkmarkúan osztogatja az intimitást, az érintéseket, sokkal kevésbé nagyvonalúan, mint ahogy nekem arra szükségem lenne. Valahogy sokszor marad bennem egy kis szeretethiány.

Persze, tudunk erről beszélni, de én úgy érzem, hogy ez a dolog nem fog számottevően változni. Na és emiatt én szontyi vagyok.

2016. december 1., csütörtök

Tegnap

Az volt ugye, hogy más miatt volt rossz hangulatom, de aztán elmentünk enni finom mexikóit, és persze attól kicsit jobb lett. Aztán megláttuk, hogy kaptunk parkolóbírságot (don't ask, mi voltunk a hülyék), és ettől megint rosszabb lett a kedvem. Aztán nem találtunk parkolóhelyet a hajónál, de aztán kicsit távolabb mégis, és akkor kicsit felvidultam. Aztán szereztem karszalagot (nagyon bírom, hogy neten lehet jegyet venni, és csak leolvassák a QR kódot), ez is tök jó volt. Leadtuk a kabátunkat, és tudtam, hogy csinos vagyok, és ez is jó volt, de valahogy... Valahogy mégsem volt semmi sem jó. 

Kaptam egy fröccsöt, nagyjából előre mentünk, elkezdődött a koncert, és vártam, türelmesen, egyik számot a másik után, bólogattam szépen, és basszus... Nagyon szar volt. Ez a koncert ugye a vadiúj lemezük bemutatója volt. Én otthon sokszor meghallgattam az új lemezt, de sajnos nem jött át. Nagyon gyengék a számok, főleg, hogy tudjuk milyen zsenik a régiek. Erőtlenek, erőltetettek, meg se nagyon jegyzed őket, és még húzószám se nagyon van köztük. Na és sajnos a számok 80%-a új dal volt. Játszottak a régiek közül is párat, de nem tudom, szerintem a zenekar is depressziós, mert egyáltalán nem bírtak hangulatot csinálni, senki nem táncolt (ott, ahol én álltam), mindenki csak állt és nézett. 2011-ben, amikor utoljára láttam őket, ringott a hajó, úgy táncolt, őrjöngött mindenki. Most meg még ment az utolsó két szám, mikor már óriási sor állt a ruhatárnál, mindenki vette ki a kabátját és húzott haza. Akikkel találkoztam ott, mindenkivel megbeszéltük, hogy milyen szuper lesz, és nem. Arról már nem is beszélve, hogy értem én, hogy spórolni kell a gázsin, de olyan érzésem volt, hogy a zenészeknek csak a fele jött el, üres volt a zene is, és nem olyan értelemben, ahogy én szeretem a szellős, levegős zenét. Nem volt benne kakaó. Óriási csalódás volt, fejenként 4800Ft-ért. 

Nektek, akik szintén ott voltatok, hogy tetszett?

2016. november 30., szerda

Neked semmi se jó

Ma valahogy überfos a kedvem. Kialudtam magam, magamtól ébredtem, és mégis nyúzott vagyok és rosszkedvű. Az előbb belenéztem a tükörbe, és rájöttem, hogy nem is fésülködtem ma, csak úgy lazán összefogtam a kócos hajam ébredés után. Nagy, habos, csokis kapucsinóra vágyom, egy tábla tejcsokira, amit megehetek egyedül, a kanapémra, meleg zoknira, melegítőnadrágra, a hosszú, bélelt kapucnis pulcsimra, csendre. Meg esetleg arra, hogy valaki jól összepuszilgasson.

Kb az egyetlen örömöm ez a lyukasóra. 

Pedig estére van jegyünk a Nouvelle Vague-ra a hajóra, még vagy másfél hónapja vettem, mikor talán 2 hete ismerhettük egymást. Az egyik kedvenc zenekarom, tudtam, hogy el fognak fogyni a jegyek hamar, és úgy voltam vele akkor, hogy szerintem eljön majd velem.  Egyébként nem tudja, hogy hova megyünk, és mit csinálunk, csak annyit mondtam, hogy ne ma legyen nála a kisfiú, mert programunk lesz. Nem is kíváncsiskodott, szereti a meglepetéseket, elcserélte a kisfiú anyukájával a napokat, és kész. 

Mondjuk jó lett volna picit rákészülni, de megint az egész napom egy kibaszott rohanás, nem lesz időm ebédelni, mert végül nem mondtam le a magánórámat, majd kb 1 órám lesz kutyát sétáltatni-etetni, zuhanyozni, hajat mosni, felöltözni, sminkelni, és már indulhatok is. Meg az is jó lenne, ha nem lenne ilyen hányás hangulatom. 

Egyébként utoljára az exférjemmel voltam Nouvelle Vague-on, a hajón volt akkor is, életem legjobb koncertje volt. Egy hónappal voltunk épp az esküvőnk előtt, ittuk az aperol proseccokat, és kb ilyen csillámpónis boldogságban lebegtünk. Lehet, hogy ez is nyomaszt kicsit, nem tudom, sikerül-e valaha megemészteni egy sikertelen házasságot. Tegnap apu valamit beszólt, amiből megint úgy érzem, hogy a tökük tele van a körülöttem megjelenő, majd eltűnő srácokkal. De komolyan, mintha passzióból váltam volna el, és nem lenne jobb dolgom, mint hogy cserélgetem a srácokat. És nincsen garancia, hogy ez a fiú számomra a nagy Ő, és holtomiglan, holtodiglan, de az jobb lenne, ha egyedül maradnék? Nagyon haragszom ilyenkor, mert persze igyekszem megfelelni nekik, de ezekkel még sokkal nehezebbé teszik a helyzetemet.

És a lyukasórának is vége. Ti hogy vagytok?


2016. november 29., kedd

Surprise, surprise

A szombat délelőtt teljesen az enyém volt. 8 körül ébredtem, későig nyújtózkodtam az ágyban, majd beengedtem a napfényt meg az állatokat, pizsamában rendezkedtem kicsit, csináltam reggelit meg egy csomó teát, majd feltelepedtem  kanapéra a tálcámmal, és megnéztem 3 részt a Válásból. Imádom Sarah Jessica Parkert, a csajt is meg a stílusát is (ó, azok a ruhák), és igen, megint Carrie-t hozza, de én ennek kifejezetten örülök, mert hiányzik. A válás témában is érintett vagyok, de már van olyan távoli, hogy tudjak rajta nevetni, szóval nekem nagyon bejön. 

Közben kifestettem a körmeimet, az egyik kezemen sötétszürkére, a másikon lilára, alapozó, két réteg festék, majd fedőréteg. Majd amikor már majdnem megszáradt, az egyik kezemmel úgy belenyúltam valamibe, teljesen tönkretéve két körmöm, hogy fuck this shit jelszóval lemostam az egészet a picsába, kb egy óra precíziós melót dobva ki az ablakon.  

Régen fordult már olyan elő, hogy fülig beleszeressek egy ruhába, de valamelyik nap láttam egy olyan ruhát a NoN+ új kollekciójában, hogy nem bírtam kiverni a fejemből. Egyébként egy ugyanilyen ruhám van már, kb 2.5 éve vettem, teljesen fekete, és mondhatom, hogy ez a legtöbbet hordott ruhám, puha, meleg, kényelmes, vagány, kapucnis, kenguruzsebes, teljesen az én stílusom, imádom. És most kidobták ilyen színekben: 




Úgyhogy némi dilemmázás után összeszámoltam a kétszázasokat a malacperselyemben, és megrendeltem. Házhoz szállítva, hogy igazán meglepődjek, és hogy tudjam bontogatni. 

2016. november 28., hétfő

Weekend recap

Ma reggel konkrétan ráfagytam a bicajra. Most jön az az időszak, mikor én is elgondolkodom, hogy nem lenne-e jó ötlet elcsomagolni a kerékpárt tavaszig, de persze mindig úgy vagyok vele, hogy luxus lenne autóval megtenni a pár perces utat, hogy aztán délutánig ott álljon a suli előtt. És persze inkább fagyoskodom a bicajon pár percet (ma épp rövid szoknyában, harisnyában), mint gyalog fél órát. Opció lenne még esetleg, hogy professzionálisabban felöltözöm, de nálam a csinos > praktikus, szóval ez van. Végül is nem Szibériában élünk, és mindjárt itt a tavasz, nem? 

A hétvége, hát az megint egy pillanat alatt elrepült. Megittuk a szezon első (és második, majd harmadik) forralt borát,  karácsonyi vásároztunk, én szombat reggel sorozatokat néztem, picit összekaptam a lakást, szombaton és vasárnap is sütöttem egy csomó sütit, sokat énekeltem, vasárnap anyuéknál ebédeltünk. Megállapítottam, hogy számomra a hétvége egyik legfontosabb, pótolhatatlan momentuma a vasárnap ebéd utáni alvás a kanapén. Most nem maradt el, és olyan lelki béke lett bennem utána, amit nem is tudom, mi mással tudtam volna elérni. 

A pasim kért, hogy reprodukáljam neki gyerekkorának egyik legkedvesebb édességét, a csokikrémes piskótát. Én még sosem sütöttem piskótát, de Ilonka nem ijed meg a gasztronómiai kihívásoktól, meg van ugye egy cukrász barátnőm, aki kisegített egy tuti recepttel, szóval a hétvégén két tepsi is készült belőle, és mondhatom, hogy elsöprő sikert aratott a végeredmény. Ez azért is jó hír, mert kb 10 perc előkészülni rá, és 20 perc alatt megsül.

Hozzávalók: 
 
4 tojás
80 g cukor
80 g liszt
Fűszerek, citrushéjak amit szeretsz ha szeretnél bele.

 
A tojások sárgáját a cukor egyharmadával jól kihabosítod, és a fehérjéket jól felvered a maradék cukorral, de ne legyen törős a hab, csak jó kemény. A fehérjés habba beleforgatod lapáttal (ne habverővel!) a sárgájás habot, majd a lisztet. 180 fok a sütőben kb 20perc.

A csokikrémhez: jó minőségű étcsoki és tejcsoki vegyesen.

Egy-egy arányban habtejszínnel (kb 200 g csoki 200 g habtejszínnel biztos elég lesz).
A tejszínt felforralod és egyszerűen ráöntöd az apróra vágott csokikra és elkevered. És kész is.


Idén nem akartam pénzt költeni az adventi készülődésre/díszekre, úgyhogy hozott anyagból dolgoztam. Ezt a színes, világító gömbfüzért tavaly a szülinapomra kaptam Pillától, ez lett a dohányzóasztal fő dísze (a vaníliás illatgyertya és egy tál mandarin mellett): 


A nappaliban pedig továbbra is az ikeás csillagé a főszerep, nagyon. nagyon szeretem a hangulatát:

2016. november 25., péntek

She's in love with the weekend

Megjavították a hűtőm, 40 000 ft-ba került. Úgyhogy parfüm/bakancs/lófütty helyett ezt kapom magamtól karácsonyra. Most újra jó hideg van benne, viszont teljesen üres, mert ugye mindent kidobtam belőle, és még nem volt időm feltölteni. Az a terv, hogy telerakom mindenféle szuperfinom/halálosan egészséges élelmiszerrel. De persze nem túl sok mindennel, mert amióta a boltok újra nyitva vannak vasárnap is, bármikor elszaladhatok venni azt, ami hiányzik - sokkal inkább, minthogy kidobjak kajákat, amiket nincs időm/kedvem elkészíteni.

Megint úgy vártam a hétvégét, mint a messiást. A héten nem voltam annyira fáradt, mint az elmúlt hónapban, de ma éjjel megint nem aludtam szinte semmit. Undorító volt ez a november, nagyon vártam, hogy vége legyen. A suliban egy csomó minden történt, az osztályommal a krízis hatására még közelebb kerültünk egymáshoz - az említett probléma nem oldódott meg, bár talán javult valamennyire. 

És akkor végre hétvége. Most pedig megisszuk az év első forralt borát. 

 
Erre emlékszünk:)?

2016. november 22., kedd

Welcome to reality

Phoebe eddig úgy dolgozott, hogy reggel 9-től este 11-ig. Utána bumlizott haza, ami azt jelentette, hogy hajnal 1 körül ért haza, másnap ment megint 9-re. 3 nap szabadnapja volt egy héten, de pénteken és szombaton mindig dolgozott (cukrászként egy menő étteremben). A szabadnapjait általában ágyban/zombiként/beborogatott lábakkal töltötte. Aránylag jól keresett, de ha bekeveredett egy üzletbe, akkor kábé belesöpörte a kosarába a polcok tartalmát, azzal a jelszóval, hogy megérdemlem. Ezt 3 éve csinálta. 

Na és ezt a munkát most óriási dilemmák (az utolsó motiváció az volt, hogy rámászott a mindig részeg főszakács, és mikor bepanaszolta, kábé ő volt a hibás) után lecserélte egy másik cukrász melóra, ahol 8-tól 4-ig, 5-ig dolgozik hétfőtől péntekig, kevesebb a pénz, viszont cserébe a stressz is. Na és amikor találkoztunk az első hete után, elmesélte, hogy képzeljük el, hogy az első napján 4-kor végzett, elment elé a pasija, elmentek együtt a piacra, otthon főzőcskéztek, filmet is néztek, és ez mind belefért még a napba munka után. És mindezt olyan kisimultan és csillogó szemekkel mesélte, mintha az lett volna a sztori, hogy munka után magánrepülővel elrepültek Párizsba, és az Eiffel torony tetején lévő étteremben kortyolgattak el egy üveg Moët & Chandon-t.

Mi meg néztünk rá, hogy jaaaj, Phoebe, úgy örülünk, hogy végre normális életet élsz. 


Most így szinte bármelyik nap tudunk edzeni menni, és tegnap voltunk is, bár nagyon rá kellett őt beszélni, hogy ne punnyadjon, hanem jöjjön gyúrni velem. De persze aztán annyira jó volt, hogy megbeszéltük, hogy fixen fogunk járni hétfőn, szerdán és pénteken, este 6 jó mindkettőnknek, 8-ra akkor is otthon vagyunk, ha szétszaunázzuk magunkat. Abban is megegyezünk, hogy elkezdünk megint szépen enni, mert ami én összezabálok mostanában, az teljes mértékben indokolatlan, meg rosszul is érzem magam a bőrömben - nem akkor eszem, mikor éhes vagyok, hanem szinte folyamatosan. Úgyhogy ma vettem egy csomó zöldséget és gyümölcsöt, ebédre csirkét sütöttem salátával, uzsira répát vittem meg mandarint, a vacsi pedig egy fél pomelo volt. Nem akarok átesni a ló másik oldalára, meg egy pasi mellett nem lehet salátán élni, de már most sokkal jobban érzem magam.

2016. november 21., hétfő

Monday blues

A szalagavató után kaptunk vacsorát, amit a kollégáink főztek. Hihetetlenül finom volt minden, most is összefut a számban a nyál, ha eszembe jut az a töltött káposzta. Szombat este körülbelül annyi erőm volt, hogy lezuhanyozzak és elájuljak. Vasárnap aztán aludtunk 10-ig, reggeliztünk, majd elmentünk kirándulni, mert gyönyörű idő volt. A tanösvényt jártuk végig Királyréten, de megint óriási sár volt, úgy tűnik, nem úszom meg a bakancsvásárlást. Pedig parfümöt akartam magamnak venni karácsonyra, de úgy tűnik botmixerre vasalóra kirándulóbakancsra nagyobb szükségem van. 

Aztán hazajöttünk, én csináltam ebédet (vagyis betoltam a sütőbe egy adag krumplit, amit császárszalonnával, vajjal és újhagymával ettünk), míg ő a kertet téliesítette, ebéd után pedig összekészültünk, bevágódtunk az autóba és elmentünk áztatni magunkat a forró vízben. Este lett, korom sötét, mire hazaértünk, majd átjöttünk hozzám, én pakolásztam picit, majd aludtunk. 

Jó volt kirándulni, friss levegőn lenni és mozogni, és a fürdés is szuper, nekem az egyik kedvenc téli programom ázni a gőzölgő forró vízben, de estére nekem csak az villogott a fejemben, hogy holnap hétfő, nem pihentem ki magam, megint fáradtabb vagyok, mint péntek este, így nyűgös lettem és hisztis. Nekem hétvégén ahhoz, hogy feltöltődjek, szükségem van passzív pihenésre is, extra alvásra, punnyadásra a kanapén, vagy arra, hogy csak üljek és nézzek ki a fejemből. Pedig még a lányokat is lemondtam, mert Budapestre bevergődni végképp nem volt kedvem.  

Megint rengeteg órám van a héten, kedd kivételével minden nap jönnek délután is, kéne menni edzésre, és... Megint a hétvégét várom már hétfőn. És a torkom is úgy fáj, hogy megpusztulok (ez már nem a reflux, hanem megfáztam szerintem kicsit).

A folyamatos fáradtság-szintemről sokat elárul, hogy megint egy fekete szűk nadrágot, tornacipőt és egy kiskutyás pulcsit vettem fel, pedig igazából így lenne kedvem öltözni: 

2016. november 19., szombat

Ha ez van, hát ez van

Tegnap olyan sztoriba keveredtem megint, hogy nem is értem. 

Van egy szakmai tantárgy, amiből az osztályom 90%-a bukásra áll, de mondjuk 3-4 egyesük van így november közepén, és nem úgy tűnik, mintha ez jobb lenne majd idővel. Ez egy ilyen matek-szerű dolog, számítások. A tanárnőjük nagyon kemény, de mindenki tudja, hogy ilyen a stílusa, és amúgy nagyon jó tanárnőnek tartja mindenki. Állítólag minden osztály izzad nála az elején, aztán utána jobb lesz. 

Nekem viszont az összes osztályfőnöki órám arról szól, hogy a gyerekek őszinte kétségbeeséssel a z arcukon könyörögnek nekem segítségért, rettegnek ettől a tanárnőtől, az órától, nem értik az anyagot, esélytelennek érzik, hogy elkerüljék a bukást. Elmondtam nekik, hogy legyenek türelemmel, beszéljenek a tanárnővel, tanuljanak, gyakoroljanak sokat. De közben leültem a tanárnővel, elmondtam, mi újság, hogy mondja, el, hogyan tudna javítani az osztály, mi lehet az, ami miatt ilyen rosszul megy nekik - de így full segítőkészen, kedvesen, proaktívan. Közben a kezemben volt az egyik lány füzete, amit elkértem, hogy megnézhessem, egyáltalán milyen típusúak ezek a számítások, meg is mutogatta, mi micsoda. Ő azt mondja, hogy az osztályom hülye, ez egy tök egyszerű anyag, nem tanulnak, és kész, és majd kiderül, ki az, aki nem idevaló. Én ezzel nem értek egyet, mert tényleg úgy látom, hogy ha senkinek nem megy egy osztályból egy tantárgy, akkor ott azért lehet valami rajtuk kívül álló bibi is, de nem ellenkeztem a kolléganővel, aki jóval idősebb és tapasztaltabb nálam.

Ennek a párbeszédnek a többi kollégám is fültanúja volt, próbáltak ők is segíteni, hogy tényleg a gyakorláson múlik az egész, és ezt mondjam el az osztályomnak, hogy gyakoroljanak otthon, és egy idő után menni fog. Én mondtam, hogy jól van, elfogadom ezt, és majd elmondom az osztálynak, de totál kedvesen, és így is gondolom, hogy hát akkor tanuljanak és kész, nem tudok ennél többet tenni. 

Visszaültem a helyemre, és beszéltem valaki mással tök más témáról, erre odajön ez a nő, tök kiakadva. És elmondta, de totál emelt hangnemben, hogy a kollégák azonnal becsukták a tanári ajtaját, hogy a gyerekek ne hallják, hogy szerinte amúgy nagyon szarul csinálom a munkámat, mint osztályfőnök (!), mert a gyerekek nem tanulnak, én meg adom alájuk a lovat, és szítom ellene az osztályt, babusgatom őket. És hogy jövök én ahhoz, hogy beleavatkozzak egy másik kolléga tantárgyába, és elkérjem egy gyerek füzetét és belenézzek, ő mikor néz bele a gyerekeim angol füzetébe. 

Én néztem nagy szemekkel, köpni-nyelni nem tudtam, majd egy darabig szabadkoztam tök nyugodtan, hogy jézusom, dehogyis szítok én itt bármit, a legjobb szándék vezérelt, csak segíteni próbáltam a kommunikációt közte és az osztály közt (azt nem tettem hozzá, hogy mert hogy rettegnek tőle), azonnal hozzá fordultam tök egyenesen, és elfogadom, amit mond, hogy a gyakorlás a tantárgy kulcsa, ezt kommunikálom az osztály felé. De teljesen magából kikelve nyomatta ezt tovább, szóval végül is én lettem a szar. Én elmentem órára, de utána kiderült, hogy mindenkinek elhordott mindennek, elment az igazgatónőhöz, és neki is elmondta. Természetesen a többi kolléga bevédett, hogy csak segíteni akartam, és ne rám haragudjon már, és természetes, hogy képviselni akarom az osztályom érdekeit. 

Más miatt elmentem az igazgatónőhöz, és elmondta, hogy panasz érkezett rám, és ő is azt gondolja, hogy talán túl kedves-rendes vagyok a gyerekeimhez, és keményebben kellene őket fogni, de hozzátette, hogy de tudom, Ilonka, hogy neked ilyen a személyiséged és a stílusod, és el kell fogadni, hogy mindannyian más stílusban tanítunk. 

Iszonyatosan nagy igazságtalanságnak tartottam ezt a támadást, és nagyon szarul esett, mert tényleg tiszta a lelkiismeretem, és azt sem értem, hogy ez milyen konfliktusmegoldás, hogy letámad, majd mindenkinek panaszkodik rám és szapul?

Nagyon rosszkedvűen mentem haza, otthon lesírtam a sminkemet is, de aztán bementünk Budapestre az osztályommal, miután elkértem őket az utolsó két óráról, ettünk, nézelődtünk, és megnéztük a Legendás állatokat, ami zseniális, és tök jó kis csapatépítő program volt, nagyon jól éreztem magam. Aztán este már ültem a barátaimmal a hamburgerem, a káposztasalátám meg a pohár Syrah-m fölött, és csak pittyegett a telefonom folyamatosan, hogy Tanárnő, köszönjük a mai napot, annyira jól éreztük magunkat, nagyon jó lesz ez az osztály, menjünk máskor isjó hétvégét, és szívecskék, és puszik. 

Lehet, hogy szarul csinálom a munkámat, de továbbra is így fogom csinálni. 

2016. november 17., csütörtök

ó bazz

Kicsit fura szaga volt tegnap a szuper, dupla hűtőmnek, ki is találtam, hogy ma délután kimosom. Aztán reggel kinyitottam a mélyhűtő oldalát, hogy kivegyek egy kacsamellet, hogy kiolvadjon estig a romi vacsihoz, amit tervezek, kivettem, és basszus puha és szobahőmérsékletű volt. Sem a hűtő, sem a mélyhűtő nem működik, nem hűt, elromlott. Ebben az a szívás, hogy én tartok benne halat, több fajta húst, egy csomó zöldséget, hogy ha főzni akarok, legyen otthon mindenféle alapanyag. Nem volt időm reggel csekkolni, hogy mekkora a kár, de az tuti, hogy ezeket a cuccokat már nem tudom visszafagyasztani, és csak reménykedni tudok, hogy esetleg még megmenthetőek úgy, hogy mondjuk ma este 20 főre főzök vacsorát. 

De komolyan, miért muszáj mindig valami szarságnak történnie? Remélem egy vagyon lesz megjavíttatni - esetleg vehetek egy új hűtőt.

:((

2016. november 16., szerda

Kedves naplóm

Pilla kérte, hogy meséljük el, ki, mért, mikor kezdett el blogolni/blogot olvasni. Gondoltam, én ide írom, mert szerintem nagyon érdekes téma. Meg arra is gondoltam, hogy esetleg ti is elmesélhetnétek, hogy miért írtok/olvastok blogokat, hogy segítsünk neki. 

2009-ben épp összeköltözésben voltam azzal a fiúval, aki később a férjem lett, nagyon-nagyon boldog voltam. Egy FB ismerősöm, egy nagyon szimpi, iszonyúan stílusos lány kirakott egy linket a saját blogjáról, őt kezdtem el először olvasni. Imádtam a személyes sztorijait, az őszinte vallomásait jó/szomorú dolgokról, a rengeteg, gyönyörű képet a ruháiról, róla, a lakásáról, a kutyájáról, a barátairól, a kalandjairól, hogy mesélt a filmekről, sorozatokról, amiket nézett, a kajákról, amiket megfőzött, a kalandokról, amikben része volt. Ő csinált egy vintage ruhákat áruló webshopot, és el is ment nagyon ebbe az irányba, majd szakítottak a pasijával, és abbahagyta a blogolást. 

Nekem nagyon hiányzott a blogja, olyan jó érzés volt belenézni egy ilyen vidám, színes, stílusos, inspiráló ember hétköznapjaiba, vele örülni a szuper dolgainak, de látni azt is, hogy ő is szomorkodik, ő is szembenéz nehézségekkel. Kedvet csinált ahhoz, hogy csinosabban öltözzek, hogy főzzek, hogy utána menjek a kalandokank - nem tudom pontosan megfogalmazni, miért, de valahogy jobb lett a történeteitől az én életem is, mintha egy jó könyvet olvasnék. Kerestem más blogokat is, ekkor kezdtem olvasni Lenszit, meg Tamkot, akiket a mai napig imádok, de valahogy ez volt az a fajta blog, ez a színes-szagos, személyes stílus, amit én szívesen olvastam volna.  

Na, és akkor vettem egy szuper kis laptopot, ezt amúgy, amin most is pötyögök, és akkor kitaláltam, hogy ha más nem ír ilyen blogot, akkor majd én! A vicc az egészben az, hogy ilyen színes, sokoldalú blogot írni sokkal élvezetesebb, mint olvasni - főleg, miután egyre többen kezdtek olvasni, és már egy csomó hozzászólás is érkezett. Lett rajta keresztül egy csomó barátom is - mondhatom, hogy a számomra legfontosabb emberek közül jónéhányat, igazi, komoly, mély barátságokat ennek a blognak köszönhetek. 

Azóta ez a harmadik blogom, az elsőt a válásom után bezártam, majd lett egy zárt blogom, amit csak úgy 15 ember olvasott, ők segítettek abban a pokoli időszakban, hogy ne vágjam fel az ereimet, de kábé szó szerint. Igazi terápia volt, nagyon hálás vagyok nekik, mindig az leszek. És mikor jobban lettem, akkor született Molnár Ilonka. 

1-2 éve hullámzom, nagyon sokan olvastok, nehéz eldönteni, mi az, amit elmesélhetek, és mi az, ami nem tartozik mindenkire. Ha rajtam múlna, elmesélnék önzetlenül mindent, de ez a blog nem csak rólam szól, hanem a szeretteimről is, a munkámról, a barátaimról is, néha óriási a dilemmám, hogy mi az, ami belefér, mi az, ami nem. Volt egy-két konfliktusom is itt, és azt is el kellett fogadnom, hogy nem szerethet mindenki, még ha aránylag kevés trollom is van (sziasztok!). Nehéz nem foglalkozni azzal, hogy mit gondolnak rólam mások. Néha meg egyszerűen nincs kedvem írni, sokat dolgozom, fáradt vagyok, nem marad energiám arra, hogy foglalkozzam a blogommal.

Na mindegy is, nem ez a lényeg, hanem az, hogy én Molnár Ilonkát magamnak írom, ez az én kedves, színes, illatos naplóm, magamat szórakoztatom vele. De ami talán még fontosabb, az a közösség, amit rajta keresztül találtam. 

Elmesélitek ti is, miért blogoltok/olvastok blogokat?