Tudom, kusza

Úgy volt, hogy ma eltekerek az Eperfesztiválra Tahitótfalura, de szerencsére kiderült még időben, hogy bármennyire jól is hangzik, ez csak egy vurslis falunap némi eperszósszal. Így aztán sikerült tökéletesen haszontalanul töltenem a napot, hát ez van. Nyűgös, rosszkedvű, hisztis is voltam (köszi, hormonok), pedig jógáztam is, nem segített, szóval jó volt ez így.

Ma visszanéztem a régi Instagram fotóimat, 2012 januárjában készült az első. Most először vettem a bátorságot, hogy megnézzem a régi életemben készült fényképeket, mióta eljöttem a férjemtől. És igen, teljesen érzelemmentesen szemléltem a múltam szép, színes lenyomatait. Akkoriban nem gondoltam volna, de tényleg igaz, az ember iszonyú erős, bármit túlél, és meg is gyógyul. Emlékszem, írtátok akkoriban, hogy néhány év, és lesznek napok, hogy eszembe sem fog jutni... Még két éve sincs, és tényleg így van. És nem is úgy gondolok rá, mint az elveszett boldogságomra, életem egyetlen lehetőségére, ami elveszett, hanem nem is  tudom... A múltamra. Ez történt, nem sikerült, elmúlt.

Az egyik kedvenc képem abból az időszakból, tükör által homályosan

Este a rövid séta, meg a vacsi után még nyugtalan volt a kutya, így fogtam a szép kék bicajom, és elmentünk megnézni a Duna-partot, ő nagy vigyorral a képén fürdött, én meg bambultam. A fények miatt egészen világoskék volt a víz, nem bírtam betelni vele. 

És még azt is el akartam mesélni, hogy kedd, vagyis a koncert óta az egyik barátnőm együtt van egy egészen fiatal fiúval, és most csütörtökön a srác is ott volt a hajón, és annyira jó fej, vicces, okos, kedves, lovagias, és imádja a barátnőmet, a barátnőm pedig egyfolytában vigyorog, és jókedvű azóta, hogy eszembe jutott, hogy biztosan rám is vár valahol egy fiú, aki engem is így fog majd szeretni.