Szép irodalom, azaz beautiful literature

Vannak előnyei is a szobafogságnak, két nap alatt elolvastam A lány a vonaton című könyvet. Anyunak vettem meg karácsonyra, mert annyit hallottam róla, de tényleg, a csapból is ez folyik, ráadásul még soha nem láttam ennyi embert egyszerre olvasni ugyanazt a regényt, mint ezt, most, a karácsonyi időszakban a vonaton (na jó, talán tavaly A szürke ötven árnyalatát az óráimon). Tudtam, hogy könnyed téli olvasmány lesz, nem egy Bűn és bűnhődés (bár van benne bőven mindkettőből). Végül is izgi volt, tényleg olvastatta magát, nem volt unalmas egy pillanatra sem, valóban thriller, egy jól összerakott ponyva. A sztori maga fordulatos, és bár a vége meglepő (kellene, hogy legyen), azért egy idő után én már sejtettem, hogy ki a gyilkos. Olvassátok el, nyújt néhány szórakoztató órát, mintha mondjuk egy jó thrillert néznétek. 

Szóval nekem nem a sztori a bajom, hanem az, ahogy meg van írva. Elmeséli, hogy felkelt, ezt és ezt csinálta, ez és ez történt. Végig, ahogy olvastam, az járt az eszemben, hogy szerintem ilyennek kell lennie egy forgatókönyvnek, mint egy vázlat, benne vannak a történések, a helyszín 2 mondatban, meg hogy ki mit mond, gondol. Ő úgy írja le mindezt, mint ahogy mondjuk én blogot írok. Sokan vagyunk itt bloggerek, akik napi szinten bepötyögjük a gondolatainkat a kütyüjeinkbe, és aztán közkinccsé tesszük őket, de én nem nevezném magunkat (legalábbis magamat nem) írónak. Van, aki mondjuk szerintem nem áll távol tőle, ajánlom például Martine-t, aki egészen mást ki tud hozni egy bekezdésből, mint amire számítok, vagy Ellie-t, aki még csak 17 éves, de minden posztja egy műalkotás. De a legtöbben elmeséljük, hogy mizu, írunk valami vicceset/szomorút, egészen jól fogalmazunk, ha szerencsétek van, még valami történik is velünk, aztán helló. Na szerintem kábé ennyit tud A lány a vonaton.

És pont ez a bajom azzal, hogy már mindenki könyvet (na meg szakácskönyvet) ír. Bemegyek az Alexandrába, és iszonyú nehéz megtalálni az igazgyöngyöt a sok silány minőségű iromány közt. Az megvan, amikor újra és újra elolvasol néhány mondatot egy Marquez regényben, mert nem hiszed el, hogy ilyen gyönyörűen lehet fogalmazni? Hogy ha Salingert olvasol, akkor olyan érzésed van, hogy pont ugyanolyan vagy, mint valamelyik szereplő? Hogy Austernél úgy érzed, hogy ezeket a titkos utalásokat, kikacsintásokat, könyvek közti párhuzamokat csak te érted? Hogy a Pendragon legendát olvasva azt gondolod, hogy ennél nincsen a világon izgalmasabb történet? Hogy az ember minden egyes Ulickaja regény olvasása közben átértékeli az életét? Manapság is születnek ilyen hatású művek? És azokra hogyan kell rátalálni? 

Szóval nem az a bajom A lány a vonaton című regénnyel, hogy nem jó a sztori, mert lekötött. Az a bajom, hogy nagyon jó képet ad arról, hogy milyen könyvek népszerűek, mi kell nekünk manapság. Jók a sztorik, az ötletek, csak épp nagyon felszínesek. És ez a bajom pl mindenki kedvencével, Murakamival is, hogy hangulatos, kedves, de tökéletesen felejthető, főleg a 3. könyve után. Én tudom, hogy kellenek a könnyed olvasnivalók is, és nem mindenki olyan elszánt, mint Lenszi, aki idén elolvasta Az eltűnt idő nyomában mind a 7 kötetét (tegye fel a kezét, aki fel tudja mutatni ugyanezt). És olvastam mostanában nagy világirodalmi műveket, amik iszonyatosan unalmasak, tudom, hogy minden relatív, attól, hogy értékes, vagy valami híres muksó írta, nekem még nem kell szeretnem. De hát értitek, ennek a regénynek olyan marketingje van, mintha a világ legzseniálisabb könyve lenne, pedig hát nem az.

Szóval a lényeg a lényeg, az a nagy tervem, hogy idén sokat fogok olvasni és könyvtárba fogok járni - nagyon hangulatos könyvtárunk van -, és elolvasok egy csomó szuperjó könyvet, régit, újat, nehezet, könnyűt, mindenfélét. Tartsatok velem. A következő ez lesz, amihez Violet csinált kedvet nekem, és pont itt van a polcomon.