2016. szeptember 19., hétfő

Why can't we be friends?

Itt volt az előbb a vizslás fiú, szüreteltek a hétvégén, és hozott nekem mustot. Annyira örültem neki, jó volt látni, picit dumáltunk, aztán ment is. 

Sokszor gondolok rá, aránylag sokat is beszélünk. Legutoljára akkor töltöttünk együtt komolyabb időt, mikor elmentünk bicajozni-kenuzni még augusztusban. Tényleg nincsen köztünk semmi, de mégis olyan tökéletes, gondtalan, kérdések nélküli vele lenni. Úgy szoktunk bicajozni a bringa úton, hogy jön mellettem, dumálunk, és ha jönnek szemben, akkor ő azonnal besorol mögém. Visszafelé, mikor ettünk, meg vettünk sört, egy srác odaült az asztalunkhoz, és belekotyogott a beszélgetésünkbe, ami kicsit zavaró volt, és össze is néztünk, de dumáltunk tovább. Majd elindultunk, mindketten a szép retro versenybicajunkon, amit meg is jegyzett a fiatalember, majd ő is elindult utánunk, hogy nem akar zavarni, de jönne velünk, mi meg tekertünk egymás mellett, valami nagyon vidám sztoriban voltunk, és akkor vettem észre, hogy valószínűleg kívülről is látszik, milyen bensőséges a viszonyunk, mintha ezer éve barátok lennénk. Nem találkozunk egyébként olyan sokat, havonta egyszer vagy kétszer, de az mindig tök jó, semmi feszengés nincs már köztünk. Amúgy gondolkodtam rajta, hogy ezt elmondom neki, mert szegénynek annyira nincsen önbizalma, pedig annyira jó fej, imádom őt - de félek, hogy félreértené. 

És a múltkor ez jutott eszembe, hogy ezt keresem, ezt a kvázi baráti viszonyt*, hogy nincsen szarakodás, meg kérdések, meg ekik, amik teljesen elbizonytalanítanak, csak úgy... Csak úgy jó együtt, és kész. 

*Ez a bejegyzés nem arról szól, hogy én és a vizslás fiú ellovagolunk a naplementébe, mi barátok vagyunk, és ez így is marad. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése