2016. június 27., hétfő

My happy place

Tegnap délután pedig lementem a Dunára napozni. Idén ez volt az első, jó, mondjuk a kertben olvastam párszor, de igazából én csak vízparton bírok aszalódni a napon, ott viszont bármeddig. Az evezősök stégjére feküdtem ki, amit kellemesen billegtetnek a hullámok, mert szinte egyáltalán nincs part, nagyon kint van a víz. Iszonyú meleg volt, nem is ebédeltem, csak csináltam egy adag mentás-málnaszörpös limonádét, teletömtem jéggel, meg csomagoltam sárgadinnyét és málnát, és azokat toltam, míg olvastam meg bámultam a túlpartot. 

Kb 2 órát voltam lent, meg előző 1-2 hétben talán 2x1 órát a kertben, de már most olyan barna vagyok, mintha most érkeztem volna haza valami tengerparti nyaralásból. Mondjuk a családból mindenkinek ilyen a bőre, nem leégős, nagyon könnyen és mélyen barnulós, csak nálam extrán látványos a szőkeségem miatt. 

Her life

Ma jó szar napom volt, a 2 órásra ígért tanévzáró értekezlet majdnem 5 órásra sikeredett, időközben emailben át kellett kalibrálnom az otthoni diákjaimat. Én amúgy szeretek üldögélni és semmittenni, ha mondjuk közben nyomogathatom a telefonomat, de ma az utolsó percben estem be, és csak az első sorban kaptam helyet, szóval nem nagyon tudtam rosszalkodni. Borzalmasan unalmas, érdektelen dolgokról esik ilyenkor szó, ráadásul be vagyunk zsúfolva egy nagyobb terembe majdnem ötvenen, pillanatok alatt elfogy az oxigén, szóval nehéz nem elaludni, de nem lehet. Na ilyen lehet a gyerekeknek ücsörögni a kurvaunalmas óráinkon.

Aztán hazatéptem, nem volt időm ebédelni sem, majd jött két diákom egymás után. Aztán kerestem valami applikációt, ami segít nyomon követni a bevételeimet és a kiadásaimat, iszonyú jók vannak. Ettől azt várom, hogy jobban átlássam a költségvetésemet, hogy lássam, hol tudnék komolyabb erőfeszítés nélkül jobban spórolni, és így még többet félretenni (gyanítom, hogy a napi, unalmamban végrehajtott szendvics-kávé-lófütty kiadásaimra meg az indokolatlan, éhesen lezavart kajavásárlásaimra jóval több pénz megy el, mint azt én nagyvonalúan gondolom). Úgyhogy a nyáron minden fillér költést betáplálok, hogy jobban átlássam, szerintem ez rendkívül izgi.

Aztán elvittem a kiskutyát csavarogni, meg holnapi tízórait venni (a spórolás projekt részeként), mert bár még nem döntöttem el, hogy a holnapi napot a központi okmányirodában töltöm, vagy a helyi SZTK-ban kontrollon a csuklómmal (kell beutaló a gyógytornászhoz), de mindkét projekthez három napi hideg élelem szükségeltetik. És az is előfordulhat, csak hogy halmozzam az élvezeteket, hogy reggel SZTK, utána meg besöprök Budapestre, és okmányiroda. Uh, belegondolni is rossz. 


Ahogy vásároltam, a blöki kint várt rám a bolt előtt a bicaj mellett, ilyenkor megsimogatom és mondom neki, hogy itt várjál meg, sietek, és akkor ő lefekszik, nézelődik és türelmesen vár, mondjuk amikor visszaérek, akkor örömujjongás van meg ugrabugra, szoktak is bámulni. Közben mellette egy avonos standról kozmetikumokat promóztak, és odajött a nő, és mondta, hogy látta, ahogy megérkeztünk, és már azon is kivolt, hogy a kutya póráz nélkül, gyönyörűen, fegyelmezetten fut a guruló bicaj mellett, de hogy milyen nyugodtan várt rám, hát ez elképesztő, hogy tanítottam meg őt ezekre? És mondtam neki, hogy hát nem kellett őt tanítani, felültem a bicajra és mondtam neki, hogy gyere, kiskutya, meg a bolt előtt mondtam neki, hogy itt várjál meg, majd jövök, és akkor ő fut a bicaj mellett, meg megvár, ahogy kértem. 

Most meg Trónok harcát binge-elek, de valami elromolhatott bennem, nem tudom miért, én már nem annyira szeretek sorozatokat nézni, egy csomó tökjó sorozatom van tartalékban, olyan évadok, amiket még nem láttam, és nem érdekelnek. Hm.

2016. június 25., szombat

Sweet dreams

Ez a tanév most nagyon-nagyon hosszú. Nagyon sokat érettségiztettem, nagyon sokat dolgoztam, rengeteg magántanítványom volt és mindenki sokat akart jönni, esténként kb. annyi energiám volt, hogy egyek valamit, kicsit ránézzek az online világra, és 9 körül bedőljek az ágyba, mert tudtam, hogy csak úgy bírom ki a következő napot. És még mindig nincsen nyári szünet, jövő héten szerdán lesz az utolsó napunk, és bár konkrét munkát már nem kell végeznem, azért bent kell lenni. 

Viszont tegnap letudtuk az utolsó osztályt is, este még bográcsoztunk is velük az osztályfőnöküknél, nagyon cukik voltak. Így ma reggel hetek óta először úgy ébredtem, hogy addig aludhatok, ameddig akarok, és elkezdhetek teljesen kikapcsolni, mert itt a nyár, enyém a hétvége, a jövő héten már csak tengés-lengés. Utána pedig indulhat a nettó 2 hónap felhőtlen, semmittevős, csavargós, láblógatós, forró nyár. Ó, istenem, milyen szerencsésnek érzem ilyenkor magam. 

Azt is el akartam mesélni, hogy nagyon kemény az ágyam, és nem szeretem, de hát amúgy egy tök jó ágy, szóval nem akarom kidobni és újat venni. Annánál olvastam még régebben, hogy vett memóriahabos fedőmatracot az ágyára, és hogy mennyire szuper, puha, kényelmes, jó a gerincnek stb. Akkor ránéztem, de drágának találtam, 60 000 körül lett volna az a méret, ami nekem kell. De most a pasim elégedetlenkedett az ágyam keménységével kapcsolatban (mindenütt nyom, mondta ő), és hát teljesen igaza vn, én is utálom, így megint előkerült a téma, Anna átküldte a honlapot, ahol ő az övét vásárolta, és lőn csoda, féláron volt az a fedőmatrac, amit én szerettem volna. Úgyhogy azóta egy felhőn alszom, és esténként sokkal hamarabb lefekszem aludni, mint szoktam, mert alig várom, hogy befészkelhessem magam a pihe-puha ágyamba. Kicsit olvasok, és már alszom is, mint a tej. EZ ITT a csoda (és most is féláron van, lehet, hogy ennek ez a normál ára, és kurvára átvertek a marketingesek?)


2016. június 23., csütörtök

Valami eltört bennem

Szóval sziasztok. 

Amit mindenképp szerettem volna itt megosztani, az a műtét. Megműtötték a csuklóm, hogy helye tudják rakni, és hogy gyorsabban meggyógyuljon - ez nem lett volna kötelező, lehetőségként ajánlották fel, és én éltem vele, azzal a jelszóval, hogy nincs 6 hetem arra, hogy nyáron egy ormótlan, nehéz gipszet próbáljak beilleszteni az outfitjeimbe. Vassal rögzítették a csontot, amit nagyon izgalmasnak találok, és már előre örültem, hogy milyen vagány lesz, ahogy minden érzékelős bejártnál besípolok majd, de sajnos nem. Nem altattak, hanem helyi érzéstelenítéssel csinálták, illetve hát elérzéstelenítették az egész karom egy fél napra úgy, hogy beszúrtak egy tűt a hónaljamba, és megkeresve az idegeket és a megfelelő helyre juttatva a cuccot, 12 órára egy rongydarabot csináltak az egész karomból, így ennyi ideig semmit, de semmit nem éreztem vele. Ez lehet, hogy nem hangzik jól, de nem volt vészes, nekem pedig mindig az jut eszembe, hogy 100 éve kaptam volna egy fadarabot, hogy harapjon rá és ordítson nyugodtan, aztán csá. Most meg űrtechnológia van, halálosan mázlisták vagyunk. Azért a biztonság kedvéért kértem, hogy adjanak kokaint, vagy amit lehet, hogy ne legyek teljesen tudatomnál, és kaptam is vénásan valami kellemes kis koktélt, amitől édesdeden átaludtam majdnem az egész műtétet, aztán pedig rezignáltan néztem végig egy tükröződő felületen, ahogy összevarrják a csuklóm, miközben mindenféle hétköznapi dolgokon nevetgélnek. Idilli pillanatok voltak ezek.

Aztán pedig kórház. 5 darab cuki, öreg mamával voltam egy szobában, rajtam kívül mindenkinek combnyak-törése volt. Értsd: én voltam az egyedüli, aki tudott járni. Nem mondom, hogy jólesett a frissen műtött, totál érzéketlen karommal pörögni, de ezek a nénik annyira kiszolgáltatottak voltak, hogy természetes volt, hogy én viszek nekik vizet, hozok kávét, felveszem a lepotyogott újságot, megkeresem a szemüvegüket, szólok a nővérkéknek, ilyesmik. És hát annyira édesek voltak, még ha meg is őrültem, hogy ordítoznak egymással, és így is folyamatosan tökéletesen félreértik egymást, mert persze mindenki nagyot hall. Aztán meg este, mikor azt hittem, végre bealszanak, és nyugi lesz, akkor meg nekiálltak versenyt horkolni egymással. Nehéz volt eldönteni, ki nyert. 

Csak egyet aludtam bent, a látogatásról letiltottam a pasimat, meg anyut is. Ezt abban a pillanatban meg is bántam, hogy a mamák kicsomagolták a látogatók által hozott, frissen sütött rántott húsokat, forró húslevest, friss, ropogós cseresznyéket és egyéb ínycsiklandó ételeket. Persze kaptam kórházi kaját, ami meglepően oké volt (mondjuk tegyük hozzá, hogy szerintem én vagyok a világ legkevésbé válogatós embere, egyetlen dolgot utálok, a lecsót a sült paprika miatt, és azt is zokszó nélkül, jóízűen megeszem, na jó, a paprikát nem), meg hát halálosan éhes is voltam. 

Aztán másnap reggel jött a dokim, megvizsgált, azt mondta, hogy minden csodálatos, megsimogatott (!!!), a gipszelőember a külön kérésemre (mert hogy az addigi gipszemre nem mentek rá a ruháim) rám rakott egy extra filigrán, csinos, rövid kis gipszet, és hazaküldtek, hogy the only way is up, tessék meggyógyulni. Én meg már ott sem voltam.

És értem jött apu, beültem az autóba, és elmeséltem neki, hogy basszus, iszonyú pozitív élmény volt az egész. A baleset utáni hozzámállás a sürgősségin, a várakozás, a vizsgálatok, a műtét, a kórterem, a dokik, a műtősfiú, a nővérkék, a mamák, minden. Tudom, hogy iszonyú helyzetben van az egészségügy, és lehet, hogy szarból építenek várat, de hogy nekem ebből nagyon kevés jött le, az tuti, mert valószínűleg vérprofin csinálják, szívvel, lélekkel - persze, hogy is lehetne máshogy. 

És természetesen eszembe jutott az is, hogy lehet, hogy velem mindenki pozitív, mert fiatal vagyok, extra kedves, és mindig mosolygok no meg engem nem kell ágytálazni, és akkor én is ezt kapom vissza, de ettől függetlenül is respect, és hálás vagyok, de nagyon komolyan. 

Egyébként azon kívül, hogy 2 napig a hajam sem bírtam összefogni, valamint nem bírtam összevágni a tányéromon az ételt, (a családom és a pasim folyamatos derültségére, de komolyan, mint egy 3 éves), ha ki akartam nyitni egy üveg vizet, akkor segítséget kellett kérnem, valamint volt egy kiakadós mélypont, amikor egyedül maradtam egy üveg aznap készült eperlekvárral, és nem bírtam kinyitni (azt hittem, megőrülök, majdnem sírtam), szóval ezeken kívül teljesen oké volt minden. 3 hete volt a műtét, és most úgy írom ezt a posztot, hogy nincs a kezemen még rögzítő sem, és már egyáltalán nem fáj semmi. Mondjuk ha elmegyek itthonról, akkor azért befáslizom, de főleg esztétikai okokból, hogy ne botránkoztasson meg senkit a heg (ami a mostani kinézetéből kiindulva szerintem alig fog látszani). Szerintem olyan 70%-osan tudom már használni a kezem, bicajozom, vezetek, mosogatok, minden, mondjuk nem annyira hajlik még a csuklóm, de annak idő kell még, meg torna. Ja és a súlyzós edzések még messze vannak, de futni már rendszeresen eljárok.

Hát így.

To be frank

Nagyon ellentmondásosak az érzelmeim a nem-blogolással kapcsolatban. Egyrészt, mikor mindenféle tökjó, vicces, színes, kalandos dolog történik, főzök valami zseniális tízperceset abból, amit a hűtőben találok, lövök a Spotifyon valami nagyon nekem (nektek) való zenét, vagy egyéb molnárilonkás kontent születik, akkor mindig eszembe jut, hogy dejó, ezt majd beblogolom. És akkor eszembe jut, hogy jaaa, de én már nem blogolok. Ó. És akkor elsőre kicsit csalódottság-érzés van, aztán pedig azonnal megkönnyebbülés, hogy basszus, milyen szuper már, hogy senki (mármint az IRL kapcsolataimon kívül) nem tudja, hogy mi történik velem, kurvajó - széles mosoly, ugrabugrálás. Felszabadító érzés. 

Ezzel együtt a blogok olvasását is abbahagytam. Jó, nem teljesen, mert a kedvencek azért kedvencek még mindig, de egyrészt úgy látom, hogy másokban is alábbhagyott a lendület, másrészt valahogy már számomra sem olyan fontos, hogy mások életét kövessem. 

Jó, azért bevallom, egy icipicit azért hiányzik a blogolás. Nem minden szempontból, de van egy pár dolog, amit szeretnék megosztani veletek. Úgyhogy elmesélem őket, jó?

Napi Milcsi

Ma az érettségi után hazahozott az egyik fiú autóval a suliból. 

Fiú: -Tanárnő, hogy-hogy ma nem biciklivel jött? 
Én:  -Ez a ruhám túl szűk, nem tudok benne biciklizni. 
Fiú: -Hahaha hihihi.
Én:  -???
Fiú: -Ezt most komolyan mondja?
Én: 

Fiú: