Szibéria

Hétfőn reggel fizikai fájdalom volt, amikor csörgött az óra 6-kor. Az meg még inkább, mikor ki is kellett mászni az ágyból, magamra húzkodni a ruháimat, és nem lehetett melegítőnadrágot meg kapucnis pulcsit felvenni, ahogy azt az összes porcikám kívánta volna, hanem aránylag össze kellett rakni magam, és még sminkelni is kellett. Szerencsére a hajam az most pont olyan, hogy nem kell vele semmit se csinálni, mert tudja a dolgát magától is. 

Szóval ja, tudom, hogy mindenki emiatt sír, de én is nyűgös vagyok, hogy megint a tél végén jön el az igazi Szibéria, nekem sincsen már kedvem a mínuszokhoz, meg úgy egyáltalán, semmihez, reggelente legszívesebben magamra zárnám az ajtót és visszamásznék a takaró alá. Úgy tartom magam életben, hogy délutánonként megpróbálok találni rá egy órát, hogy aludhassak a kanapén egy kicsit, de nyálcsorgatósat. Az mindig csodálatos, és feltölt annyira, hogy a délután-este további részében ne csak bambuljak ki a fejemből, hanem elmenjek gyúrni, takarítsak, főzzek másnapra és elvigyem mászkálni a kutyát. Az egyetlen vigaszom, hogy nagyon nyugis és pihentető volt a hétvége, együtt töltöttük majdnem az egészet, aludtunk, filmeztünk, ettünk, kicsit kirándultunk, majd fetrengtünk újra. 

Ami viszont durva, hogy úgy néz ki, hogy ha nem veszek ki egy egész napos betegszabit, egyszerűen nem tudok bejutni a dokihoz, hogy kivegye a varratokat az alkaromból. Ma suli után harmadszor fogok próbálkozni, aztán ha ma sem sikerül, akkor tényleg nem tudom, mi van, örökké póklábacskák fognak kiállni a bőrömből? 

Most épp itthon vagyok, mert kiderült... Mindegy, úgy alakult, hogy lett két lyukasórám, felszaladtam az sztk-ba, majd dolgom végezetlenül hazajöttem, hogy főzzek egy kis gyümölcsös zabkását, picit morzsolgassam a kutya fülét és ücsörögjek a kanapén. Ma délutánra pedig azt tervezem, hogy új módszer szerint rakok rendet a szekrényben, kicsit vasalok, meg sütőtökös rizottót főzök.

Ti hogy vagytok?

i miss you

Szóval mondanám, hogy minden habostorta és felhőkről való láblógatás, de természetesen nem. Tök jó az egész, és kb nem hiszem el, hogy annak ellenére, hogy mennyire elengedtem ezt az egész dolgot, most mégis itt van ez a fiú, így és ennyire itt van. Az a része nem megy a dolognak, hogy elhiggyem, hogy ez egy kapcsolat, és ne úgy gondoljak rá, mint egy nagyon kellemes, ideiglenes valamire, aminek hamarosan vége lesz, mindegy, mi miatt. Kicsit mintha passzívan állnék hozzá, örülök mindennek, ami velünk történik, iszonyúen élvezem és hálás vagyok érte, de semmilyen elvárást nem támasztok, mintha... Mintha nem akarnék tevékenyen részt venni benne. Nehezen megy minden, ami elköteleződés- vagy felvállalás-szagú, mint például bármilyen romantikus kinyilatkoztatás szóban, írásban, becézés, igények kifejezése, közös tervek megbeszélése, család, barátok bevonása. Közben óriási igényem lenne minderre, és magamban szétbecézgetem, ezerszer gondolok rá, hogy hiányzik, szeretem a szívemmel, és ezeket mind nagyon szeretném elmondani neki, de valahogy mégsem sikerül. Büszke vagyok rá, és akarom, hogy találkozzon a családommal meg a barikkal, tervezgessünk, és elmondjam, mire vágyom, de közben meg úgy érzem, előbb megmásznám a Csomolungmát, mint hogy ezekre képes legyek. A múltkor olyan őrületes belső harc előzött meg egy közös szelfit, hogy vicc. De nekem ezek a dolgok sokkal, sokkal intimebbek, mint mondjuk a szex. De aztán lett (egy csomó) közös képünk, és nagyon jó érzés nézegetni, szóval... Talán nem reménytelen az ügy.

Azt hiszem, itt az idő, hogy szembenézzek az annak idején nagyon mélyre elásott démonaimmal, mert úgy tűnik, muszáj lesz, ha tovább szeretnék lépni. Valószínűleg nem csoda, hogy ha egy (a te szempontodból) boldog, szerelmes, jól működő házasságból egyik napról a másikra kilép a másik, az akkora kudarc, akkor utána gondjaid akadnak az elköteleződéssel és a bizalommal - nem a partnered iránti bizalommal, hanem a párkapcsolat műfajába vetett hittel. Ja, asszem itt tartok most. 

Közben meg nagyon boldognak érzem magam, de érzem, hogy valamit tennem kell, hogy igazán meg tudjam élni ezt, ami kettőnkkel történik.

Idő, ugye? Meg talán egy pszichológus. 

orange, you lucky!

a pop of colour

Múltkor, mikor Andival a Khanban voltunk (remélem, kipróbáltátok már, ha még nem, és terveben van, minél több előételt rendeljetek be, én lehet, hogy legközelebb nem is kérek mást, csak nyári meg tavaszi tekercseket, bundás zöldséget meg batyukat), egy picike asztalnál kaptuk helyet. Én másztam be az ablakhoz, mert Andi terhes, és nagy pocakja van (mondjuk enélkül is szívesen bemásztam volna, de mégis így volt praktikusabb). 

A mellettünk lévő asztalnál egy nagyon csinos, idősebb hölgy ült, valószínűleg az unokájával, egy szintén szupercsini kislánnyal, akit székkel együtt arrébb kellett pakolnom pár centit, hogy beférjek, amiért sűrűn elnézésüket kértem. Egyből látszott rajtuk, hogy nem magyarok, annyira nyugat-európaian stílusosak voltak - nagyon fura, mi bármennyire próbálkozunk, nekünk ez nem megy így. És aztán hallottuk is, hogy valami észak-európai nyelven beszélnek egymással, svédül talán. 

Nagyon szeretek people-spottolni, külföldön pedig különösképpen szívesen nézem az embereket kávézókban ücsörögve. Ez a kislány pedig, aki olyan 5 éves forma lehetett, annyira kitűnt a tömegből azon a szürke, téli csütörtök estén, annyira bírtam, ahogy kinéz, ahogy minden erőlködés nélkül viseli a szettjét, és tök komolyan vacsorázgatja a kókuszos tejberizsét a nagymamájával, elfilozofálva az élet nagy dolgairól (jó, igazából fogalmam sincs, miről, de nagyon komolyan beszélgettek), hogy időnként muszáj volt leplezetlenül bámulnom. Paprikapiros pulóvert viselt, amin fehér szívecskék voltak elszórva mindenfelé. Szoknya volt rajta, harisnya, meleg, télálló csizma, lerúgva, szépen beállítva az asztal alá. Nagyon szőke volt, cukin, lazán be volt fonva a haja, ami a válla alá ért körülbelül, a fején egy rózsaszín hajpánt volt, rózsaszín masnival. Aztán hamarabb befejezték a vacsijukat, mint mi, és akkor megkapta a kabátját: egy rózsaszín (persze nem igazi szőrme) kisbundát. Na akkor lettem készen igazán. 

Nekem ez a kislány a Khanban a stíluspéldaképem.

a clothes horse

go home, winter

Tegnap el kellett mennem a háziorvosomhoz is, mert a betegszabit ő intézte, sétáltam hazafelé, zuhogott a vizes hó folyamatosan, nem is értem, minek, mert a földön gusztustalan, sáros latyakká olvadt azonnal. Jobban teszi az ember, ha a fal mellett sunnyogva halad, és még így is reális a veszély, hogy valamelyik lendületesebb autó beterít egy komplett pocsolyával. Gusztustalan ez az idő. Ami viszont nagyon fura volt, hogy közben viszont a madarak teli torokból ordibáltak, de annyira, hogy ha becsukom a szemem, azt hihettem volna, hogy verőfényes, langyos tavaszi idő van. Nem annyira szeretem a madarakat, mini velociraptoroknak látom őket, vagy nem is tudom, inkább nem érdekelnek, de most hálás voltam nekik, hogy emlékeztettek, hogy már csak rövid ideig kell kibírni ezt a hányinger időt, és bármennyire hihetetlen, pillanatokon belül el fog jönni az idő, amikor tornacipőt és farmerdzsekit húzhatok a rövid ruháimhoz, visszaülhetek a bicajomra, süthetek spárgás quiche-t és esténként valami teraszon ihatom meg a napi betevő aperol spritzemet. 

Ja, bocs, hogy az időjárásról írok, tudom, kit érdekel. Mindenesetre ma az egyik barátnőm anyukájának a házi eperlekvárját kentem vajas pirítósra tízórai gyanánt, kakaót ittam mellé, és hálás vagyok, hogy ma (a reggeli átkötözés után) már nem kell többet elhagynom a házat.

do you feel what I feel?

Annyira hosszú gondolatfolyamokat kellene ide öntenem, hogy nem bírok nekiállni. 

Helyette inkább elmesélnem, hogy megint olyasmit csináltam, ami spontán és kalandos, és engem ezek a dolgok maximálisan feltöltenek. Valahogy egyre több ilyen dolog pottyan az életembe, ami nekem nagyon jólesik. Vasárnap együtt aludtunk, és aztán nagyon távolinak látszott, hogy mikor tudunk újra találkozni: szerdán talán? Ő nagyon sokat dolgozik, sokszor vidéken, ott is alszik, szóval nem egyszerű. Emiatt sokat, nagyon sokat telefonálunk, ami nem az igazi, de mégis azt az illúziót kelti, hogy időt töltünk együtt. Hétfőn délután felhívott, és azt mondta, hogy eszébe jutott, hogy ugye ilyen szitukban mindig ő jön és autózik rengeteget, és bár most messze van tőlem (90 kilométer), de mi lenne, ha autóba ülnék, meglátogatnám, együtt vacsiznánk és most én aludnék ott a szállásán? Megnéztem a térképen a számomra teljesen ismeretlen helyszínt, és két útvonalat ajánlott fel: Budapesten keresztül, ami a csúcsforgalomban kb 2 óra lett volna, meg Esztergomon, Szlovákián (!) keresztül, ami számomra nem ismeretlen terep, és csak másfél óra.

Úgyhogy egy óra múlva már az autóban ültem, betoltam a heti spotify kalandomat, és mindenféle kanyargós kis erdei úton, gyönyörű tájak és kb nulla forgalom mellett, épp másfél óra alatt oda is értem, közben kicsit autóztam a szomszédainknál is, meg megnéztem az esztergomi bazilikát. Mondjuk közben eszembe jutott, hogy basszus hogyan abszolváltam volna ezt az utat ilyen gondtalanul a gps előtti időkben, de szerencsére 2018 van. Megérkeztem, kaptam birsalmapálinkát meg vacsit, kicsit bariztunk a kollégáival, és aztán együtt aludtunk. Reggel nem kellett sietnem, mert ma műtöttek, és csak 11 körül kellett az sztk-ban lennem, úgyhogy szépen, nyugiban autózgattam a tegnapi vidéken, csak már világosban, hatalmas pelyhekben hulló hóban: gyönyörű volt, eléggé driving home for christmas hangulatú. Megálltam Zebegényben a Duna-parton, kicsit néztem a trónok harcás, havas, téli tájat, teljesen feltöltve az estével, az éjszakával, a pasim ölelésével, zenékkel, az autózás élményével meg a csavargással, és megint úgy éreztem, hogy nem cserélnék senkivel. 

Kivettek ma az alkaromból egy csomót, ami már régóta zavart, de az is annyira jó élmény volt, a doki és az asszisztenslány, akikkel egy csomót (pun intended) bohóckodtunk, a műtét maga, ami kb 20 perc volt (onnantól, hogy beléptem, odáig, hogy mondtam, hogy viszlát). Jó érzés túllenni rajta, pedig még egy ugyanilyen műtét vár rám áprilisban, de úgy érzem, nekem most semmivel nem lehet elrontani a kedvem. Fáj, persze, de minden oké, holnap vissza kell mennem, hogy a dokim rámnézzen, csütörtökön megyek dolgozni megint. Kellene egy hétfő-challenge, hogy minden hétfőn történjen valami, amitől jó lesz az a nap - lehet, hogy megvalósítom.

I'm so over winter

Szerintem egész télen nem csináltam annyi mindent, mint most a héten. Az is közrejátszhatott ebben, hogy némileg szobafogságra voltam ítélve a múlt héten, és igencsak elegem volt belőle. Hétvégén kirándultunk a Börzsönyben, és az annyira jólesett, hogy akkor már éreztem, hogy menni akarok, mindenkivel találkozni, vacsizni, kulturálódni, programozni, elkezdeni hordani, ha rétegesen is, a tavaszi cuccaimat (ezt el is kezdtem, de hétfőn szétfagytam és inkább visszaváltottam a télikabátra meg az északi sark-biztos UGG csizmámra). Hétfőn koncerten voltam, kedden a müpában a blogger lányokkal, szerdán romantikáztunk itt nálam, csütörtökön a Khan-ban voltam egy barátnőmmel, pénteken pedig Gabesszel voltunk a Leila's nevű libanoni étteremben, ami néhány hete nyílt. Persze a programokban nem a program volt a lényeg, hanem, hogy időt töltöttem a barátaimmal. Nagy ellentmondás bennem az, hogy ugye ezek a programok egy csomó pénzbe kerülnek, és én az ilyesmit a plusz melókból szoktam finanszírozni, ha viszont vállalok plusz munkákat, akkor nincsen sem időm, sem energiám (főleg az utóbbi nincsen), hogy hogy ennyit jöjjek-menjek. Még nem találtam ki a megoldást, főleg, hogy kaptam a múlt héten egy 100e forintos különbözeti gázszámlát, mondjuk sejtettem, hogy nagyon kevés az általány, amit fizetek, de akkor is eléggé fájt befizetni (és egyben elengedni a kabátot, amiről álmodozni is szoktam, mióta először megláttam/felpróbáltam, annyira milonkás).

A pasim snowboardozik épp, így szombatra azt terveztem, hogy halálosan kipihenem magam, de aztán kitakarítottam, elmentem gyúrni, szaunáztam, és még annyi energiám volt, hogy végül fölszedtem az egyik barátnőmet és elmentünk Phoebe házavatójára. Egyébként mindig akkor zuhog a hó, ha én autós kalandokba bocsátkozom, úgyhogy nyugodtan szóljatok, ha síelnétek-szánkóznátok. De olyan kis biztonságosnak érzem ezt az autót, szép nyugodtan becsorogtunk Budapestre, jó zenéket hallgattunk, ott megszeretgettük a barikat, ettünk-ittunk, fél 2 körül beültünk a kocsiba megint, hazavittem az ifjúságot Kismarosra, és még ki is aludtam magam. Ma pedig hazatér a kis snowboardosom, szóval azt hiszem, mondhatom, hogy tökéletes volt a hét. 

ez most a kedvenc pulcsim, a nagynénémtől kaptam, szerinte kb velem egyidős, annyira szép

Easy, easy

Voltam hétfőn King Krule-on a hajón, egy darabig egyedül, az első sorban, egy csomó sikítozó tizenéves közt. Már akkor sikítoztak, mikor még el sem kezdődött a koncert, nem jöttem rá, mit akarnak kifejezni ezzel, pedig elég sok tapasztalatom (aka tapim) van velük. Aztán kiderült, hogy ott van a a koncerten az én korosztályom is, csak hátul, ők nem küzdik be magukat az első sorig - bezzeg én. Aztán úgy a 6. szám után hátra mentem, ott besírtam, hogy mennyire rossz a hangosítás - még sosem láttam ilyet, de egy egy lány volt a hangmérnök, gondolom, nem a nemével volt a gond. Jó volt a koncert is, zseni ez a zenekar, különös tekintettel a frontemberükre, aki konkrétan Ron Weasley a Harry Potterből, de nekem ez a koncert valahogy nem jött át. Szerintem minden zenekarnak van olyan helyszíne, bulija, ami szívügy, és nekik ez láthatóan nem volt az. A magyar közönségről pedig amúgy is az a benyomásom, hogy nem tudjuk elengedni magunkat, megnézzük a koncertet, jó esetben kilengünk úgy 5-5 centit jobbra-balra, de nem igazán tudunk a koncerteken lelkesedni, és ezt sajnos érzik az előadók. Persze ez igaz oda-vissza is, de tény, hogy eléggé passzívak vagyunk. Nem volt egy elsöprő buli, na. Ott volt a volt gitárosunk, aki az egyik legjobb barátom, szinte tesóm. Nagyon régen nem találkoztunk, de mégis olyan érzés vele lenni, mintha hazaérnék, annyi mindenen keresztülmentünk együtt, mindent tudunk egymásról. Nagyon furcsa volt hallani, hogy mennyi párhuzamos dolog történt velünk, mióta nem láttuk egymást, volt egy pár AHA pillanat az este során. A koncert után ott maradtunk dumálni, aztán hazavittem autóval, ő szinte nagyobb élmény volt nekem, mint maga a koncert. Egyre inkább azt gondolom, hogy a barátoktól forog a föld.

Nem sokat aludtam utána, 1 körül értem haza, 2 után kerültem ágyba, mert pörögni kellett még kicsit, reggel fél 7-kor pedig már órát tartottam. A napot félálomban toltam végig, este 7-kor pedig már a Müpában ültünk a lányokkal a Recirquel artista előadásán. Gyömbérkétől kaptuk a jegyet karácsonyra, és elképesztő volt, tele emberfeletti sportteljesítménnyel (vagy mi is ez), nagyon bírtuk, akarok még ilyen előadásokat nézni.

És az egész hetem ilyen, minden estére van valami program, hónapok óta először nem érzem úgy, hogy téli álmot alszom, hanem élek. A müpában az előadás előtt kicsit nyígtam Annának meg Jucnak, hoyg mennyire hányinger ez az idő, és Juc egyből rávágta, hogy hát miért baj az, mikor csak be kell tennem a feneked a csinos kis ülésfűtéses autódba, ami elvisz háztól házig, Anna meg azt mondta, hogy de Milcsi, a rúzsod totál ellensúlyozza a randa időt. 

És hát valóban, mit sírok. Tök boldognak érzem magam. 

zero stress, baby

Tegnap elvittem a pasit vacsorázni, illetve hát ő engem. Sajnos nem vagyunk igazán ellátva jó éttermekkel a környéken, így egy olyan helyre mentünk, ami már egész jól bevált, és mindenkinek ajánlani szoktam, mert a fix, hagyományos magyar kaják mellett van egy újhullámos vonaluk is, ami egy olyan kisebb menüsor, ami talán két hetente változik, és mindig friss lehelet a rántott húsok és májgombóc levesek világában. Maga a hely kinézetre egyébként eléggé oldszkúl, illetve felújíották néhány éve (de minek). Eléggé jól sikerült a 90-es évek belsőépítészeti trendjeit megidézni (bézs-barna-fehér, falakon tükrök, semmilyen képek, mindenütt művirág), szóval ha ez volt a cél, akkor végülis egészen jó munkát végeztek, csak épp semmi hangulata nincsen a helynek. Mindig megdöbbenek, hogy ha ennyi pénzt ráköltöttek, akkor vajon miért nem olyannal terveztették meg, akinek lett volna egy kis fantáziája is? 

Na szóval megérkeztünk, és rögtön láttuk, hogy valami rendezvény van, elsőre esküvőre tippeltem, de talán inkább valami nyugdíjastalálkozó lehetett, vagy születésnap, abból is a sokadik X. Ebben az volt a legrosszabb, hogy egy gitáros bácsi szolgáltatta a zenét, méghozzá úgy, hogy valami szintiről ment az alap (Dire Straits, Shade, Despacito, you name it), és az énekdallamot a bácsi gitáron prüntyögte rá, ilyen Jazzy rádiós stílusban. Engem az ilyennel a világból ki lehet kergetni (gondolom, sokmindenkit), de tényleg, bozalmas volt. Én végül finomat ettem, a pasim vacsijának a felét viszont megkapta itthon a kutty. 

Na és csak azért mesélem ezt az egészet, mert hogy tök szerencsétlen volt az egész szitu, a hátunk közepére nem kívántuk azt az éttermet, annyira nem volt jó a hangulata, és tapasztalatból tudom, hogy egy csomó emberből egy ilyen béna, vagy komfortzónán-kívüli helyzet azt váltja ki, hogy nem érzi jól magát, befeszül, szenved, panaszkodik - mint a legutóbbi exem, aki sokszor egyszerűen nem volt képes örülni, és így még az én kedvem is képes volt elrontani (de hányszor). Ez a fiú viszont ugyanolyan, mint én, vagy Pilla, hogy ha ez van, hát ez van, ebből kell kihozni a legjobbat, akkor hát vihogjunk, figurázzuk ki a szomszéd asztalnál ülő terror-családanyát, énekeljük a béna dalok szövegeit, gyártsunk elméleteket a gitáros bácsiról, rendeljünk még egy pohár bort, etessük meg egymást, csókolózzunk a tányérjaink fölött (ugh, couples). Rengeteget röhögtünk, hazafelé ordíttattuk a zenét az autóban, megnéztük még a partot, aztán otthon folytattuk. Bécsben is ugyanez volt, nulla stressz, és közben kaland minden egyes perc.

Biztosan lesznek majd konfliktusaink, de olyan jó érzés, hogy ennyire könnyű vele. 

on peut toujours rêver

Vasárnapra, illetve a hét elejére jól lebetegedtem, de így is bementem kedden megtartani a fogadóórát és a szülőit. Szoktam mesélni, hogy nagyon komolyan izzadok az osztályommal, mert amilyen cuki kisgyerekek voltak tavaly, most pont annyira kamaszodnak, és bármennyire is imádom őket, néha a tököm tele van velük. Ezt el is meséltem a szülőknek, és megnyugtattak, hogy higgyem el, ez otthon is pont ugyanígy van, sőt. Maximálisan támogattak mindenben, csináljam úgy, ahogy nekem jó, annyira jó érzés, hálás vagyok nekik.

Szerdán visszamentem a dokimhoz azzal, hogy szerintem jól vagyok annyira, hogy mehessek csütörtökön dolgozni, de megkért (!), hogy a héten már maradjak otthon, fertőzésveszély ugye, meg pihenjem ki magam. A suliban is ugyanezt mondták, hogy ezen a két napon már nem múlik semmi, várnak hétfőn. És akkor most előállt az a nagyon furcsa szituáció, hogy én, aki 18 éves korom óta rendszeresen full betegen (is) járok dolgozni (nyelviskolában órát csak akkor mondunk le, ugye, ha haldoklunk, meg egyébként sincs fizetett betegszabi, középiskolában meg egyszerűen nem illik hiányozni, én legalábbis nem szoktam),  itthon vagyok még két napot úgy, hogy szerintem kb semmi bajom már. Nagyon szar érzés, bűntudatom is van, főleg, hogy unom is magam, csomó dolgom lenne, edzésre is mennék, de az hogy nézne ki. A lányok mondjuk mondták, hogy örüljek neki és használjam ki, de nem annyira sikerült.

Tegnap este elmentem fodrászhoz (ezt is bűntudattal, pedig ezer éve befoglalt időpont volt), és levágattam a hajam, pedig már pont kezdett olyan hosszúságú lenni, hogy különösebb tűzködés nélkül össze bírtam fogni a fejem tetején (ez eléggé hiányzik). Mondjuk nagyon gyorsan nő, szóval mindegy. Ezt a fodrász fiút (Cult) úgy választottam még decemberben, hogy kérdezték, hogy kihez akarok menni, mondtak 3 nevet, és akkor random kiválasztottam az egyiket, mert a Gergő nevet szeretem. Úgyhogy pusztán a szerencsén múlt, de ez a fiú annyira kellemes kisugárzású, hatalmas nyugalmat áraszt és a hangja is zene füleimnek, (és persze nagyon ügyes fodrász), hogy nagyon jó érzés ott ülni a székében és rábízni magam. Szerintem ő lesz a fix emberem. A gödi srácot is nagyon bírtam, de ez a vágás egy egészen más kategória.

hülya özdemir

Treasures

Arra jó volt a betegeskedés, hogy elküldött a dokim vérvételre, amiből kiderült, hogy minden eredményem rendben. Eljutottam időpontot szerezni a sebészetre is egy kisebb, főleg esztétikai-jellegű műtét miatt, február végén lesz. Meg arra is jó volt, hogy mikor már nem bírtam magammal, letakarítottam minden üvegfelületet a lakásban, meg rendet raktam néhány olyan helyen, amire már enyhén szólva ráfért. Jó, azért pihentem is. 

Ezek mind a féltett kincseim, mindnek saját története van természetesen. A párnagyűjteményemet pedig asszem kimaxoltam. 

Vírusok és bacilusok

Végül nem a csaj az egyetlen, aki lebetegedett, hanem én is, nem hiába volt olyan furi az a szombat. Tegnap dilemmáztunk egy sort a telefonban, hogy akkor most ne találkozzunk, hogy ne kapja el tőlem a vírusokat és bacilusokat? Mert ugye ez nem az a stádium még, amikor kibírjuk, hogy jólnevelten, a kanapé két végén ücsörögve nézünk valami filmet. De aztán megbeszéltük, hogy nagyon furcsa lenne nem találkozni, így aztán végül együtt töltöttük a napot, a kanapémon ugyan, csak jó szorosan összebújva. Hozott kaját, megittunk fejenként 5 liter mézes-citromos teát, és én estére annyira jól lettem, hogy azt gondoltam, ma simán tudok suliba menni, de reggelre megint totál leverten, fájó izmokkal ébredtem. Még jó, hogy már tegnap szóltam az illetékes lánynak, hogy a hétfőm nagy eséllyel felejtős. Most már csak azon kell izgulni, hogy a lovagom ne betegedjen le, bár, az igazat megvallva, én szívesen ápolnám.

És ha már nyavaják: Violet (aki amúgy az egyik, ha nem A kedvenc bloggerem, mert nagyon vicces és színes, az öniróniáját, és azt, ahogy nevetni tud magán, tanítani kéne, és hál'istennek ő egész sokat ír is, nem úgy, mint a blogszféra 90%-a mostanában, most itt mindenki nézzen magába mélyen, magamat is beleértve) is írta, h totál puhák, vékonyak és töredezettek a körmei, és nekem is, ott tartok, hogy már kb 2 mm-t sem tudom őket hagyni megnőni, mert betörnek, körülöttük pedig beszakadozik a bőr. Amúgy is kicsi, puha, gyerekkezeim vannak, de így, most, ezekkel a körmökkel főleg nem annyira szexik, kb rejtegetem őket. Elkezdtem szedni a DM kovaköves haj-köröm vitaminját, egyelőre nem látok változást. Ha tudtok megoldást a problematikára, ne tartsátok magatokban. 

Pedig ilyen csodás körmöket szeretnék: 

Save water, drink wine

Hát én nem tudom, mi van a mai nappal, óriási aktivitást terveztem, de azon kívül, hogy Pannával meg a kuttyal körbejártuk a várost és elintéztünk néhány dolgot, kb a nyálam csorgott egész nap. A csaj szerintem beteg, vagy legalábbis valami bujkál benne, mert olyan kis lassú és szomorú, csupa piros képe, pedig nem lázas (mondjuk én sem vagyok soha, bármilyen beteg vagyok, lehet, hogy ez ilyen családi cucc). Csináltam kaját, neki virslit (her choice, a gyerekeknek olyan fura az ízlésük), magamnak meg vajas, citromos sült csirkemellet salátával. Már félig kész volt, mikor rájöttem, hogy sokkal inkább kívánok valami olasz tésztát, szóval kicsit vertem a fejem a falba, de végülis finom volt, csak aztán ugyanolyan éhes/kívánós voltam, mint előtte, és ez sajnos azóta sincs másképp. 

Tegnap suli és edzés után bebumliztam Budapestre, felugrottam Pillához egy kávé erejéig, majd találkoztunk a blogger lányokkal (Pilla, Violet, Clara, Teri) a 0.75 bárban  a Bazilika mellett és vacsiztunk. Hárman tengerigyümis paellát ettünk, elég jó, mindenképp kóstoljátok meg, ha ott jártok. Már régóta kíváncsi vagyok a Malbecre, amit Violet ajánlott már, és rendeltünk is belőle két üveggel (5-en, ugye), és bár nagyon ízlett, nem vagyok benne biztos, hogy nem attól vagyok kicsit szétcsúszva ma. Pedig még Máriatövis kapszulát is szedek, hogy megtámogassam az alkoholfogyasztásom (köszi, Eszti, az ajánlást), szóval nem értem. A vacsi után a lovagom jött értem, 20 méterre a helytől szedett föl és haza is hozott, kissé el vagyok kényeztetve. 

A kollégáim 20%-a influenzás, szóval nem annyira várom a jövő hetet, főleg, hogy szülőit is kell tartanom kedden, mondjuk azt nem tudom, miről, mert épp nincs semmi megbeszélnivaló ügy, remélem, nem jön el senki. De majd ki kéne találni ezt-azt az estékre, hogy ne a munkáról meg az alvásról szóljon az élet. Arra gondoltam, hogy rá kellene csúszni valami anyagra, ekire, vagy egyéb boldogságtablettára, legalább amíg nem kezd el sütni napi szinten a nap és nem csúszik 20 fok fölé a hőmérséklet - vagy fogalmam sincs, mások hogyan találnak motivációt bármire ebben a hányinger január-februárban. Mondjuk ha jobban belegondolok, nekem most pont vannak boldogságtablettáim, szpesöl tenksz értük a fiatalembernek, aki december vége óta napi szinten gondoskodik róla,  hogy az endorfinszintem maxon legyen. De még így is, tegnap zuhogott az eső, ahogy mentem be Budapestre, komolyan csodálkozom, hogy nem vágja fel az ereit minden holland, illetve asszem, egyáltalán nem meglepő, hogy ilyen időjárás mellett szívnak. Néhány ismerősöm az instagram és a fb feedjük szerint felült valami repülőre és elröppent Balira meg Sri Lankára egy időre. Nem vagyok egy irigy típus, de bárcsak én is mehetnék. 

Vettem új harisnyákat, de sajnos ez sem segít, gyűlölöm mindet, ami a legbiztosabb jele annak, hogy hányok a téltől és nagyon, nagyon várom a nyarat a tavaszt.

vincent mahé