zero stress, baby

Tegnap elvittem a pasit vacsorázni, illetve hát ő engem. Sajnos nem vagyunk igazán ellátva jó éttermekkel a környéken, így egy olyan helyre mentünk, ami már egész jól bevált, és mindenkinek ajánlani szoktam, mert a fix, hagyományos magyar kaják mellett van egy újhullámos vonaluk is, ami egy olyan kisebb menüsor, ami talán két hetente változik, és mindig friss lehelet a rántott húsok és májgombóc levesek világában. Maga a hely kinézetre egyébként eléggé oldszkúl, illetve felújíották néhány éve (de minek). Eléggé jól sikerült a 90-es évek belsőépítészeti trendjeit megidézni (bézs-barna-fehér, falakon tükrök, semmilyen képek, mindenütt művirág), szóval ha ez volt a cél, akkor végülis egészen jó munkát végeztek, csak épp semmi hangulata nincsen a helynek. Mindig megdöbbenek, hogy ha ennyi pénzt ráköltöttek, akkor vajon miért nem olyannal terveztették meg, akinek lett volna egy kis fantáziája is? 

Na szóval megérkeztünk, és rögtön láttuk, hogy valami rendezvény van, elsőre esküvőre tippeltem, de talán inkább valami nyugdíjastalálkozó lehetett, vagy születésnap, abból is a sokadik X. Ebben az volt a legrosszabb, hogy egy gitáros bácsi szolgáltatta a zenét, méghozzá úgy, hogy valami szintiről ment az alap (Dire Straits, Shade, Despacito, you name it), és az énekdallamot a bácsi gitáron prüntyögte rá, ilyen Jazzy rádiós stílusban. Engem az ilyennel a világból ki lehet kergetni (gondolom, sokmindenkit), de tényleg, bozalmas volt. Én végül finomat ettem, a pasim vacsijának a felét viszont megkapta itthon a kutty. 

Na és csak azért mesélem ezt az egészet, mert hogy tök szerencsétlen volt az egész szitu, a hátunk közepére nem kívántuk azt az éttermet, annyira nem volt jó a hangulata, és tapasztalatból tudom, hogy egy csomó emberből egy ilyen béna, vagy komfortzónán-kívüli helyzet azt váltja ki, hogy nem érzi jól magát, befeszül, szenved, panaszkodik - mint a legutóbbi exem, aki sokszor egyszerűen nem volt képes örülni, és így még az én kedvem is képes volt elrontani (de hányszor). Ez a fiú viszont ugyanolyan, mint én, vagy Pilla, hogy ha ez van, hát ez van, ebből kell kihozni a legjobbat, akkor hát vihogjunk, figurázzuk ki a szomszéd asztalnál ülő terror-családanyát, énekeljük a béna dalok szövegeit, gyártsunk elméleteket a gitáros bácsiról, rendeljünk még egy pohár bort, etessük meg egymást, csókolózzunk a tányérjaink fölött (ugh, couples). Rengeteget röhögtünk, hazafelé ordíttattuk a zenét az autóban, megnéztük még a partot, aztán otthon folytattuk. Bécsben is ugyanez volt, nulla stressz, és közben kaland minden egyes perc.

Biztosan lesznek majd konfliktusaink, de olyan jó érzés, hogy ennyire könnyű vele.